Az önhibáztatásnak vége: íme, néhány tudományos magyarázat arra, miért olyan rossz alvó a legtöbb kisbaba
Két gyermekem van. Mindkettővel borzasztó problémás volt a csecsemőkor; pontosabban az altatásuk, és elérni azt, hogy egy-egy óránál hosszabban szundizzanak összefüggően éjszakánként. Nagyon sokáig azt hittem, ennek az oka abban keresendő, hogy én rontottam el valamit. Aztán jobban utána olvastam és meglepő tudományos magyarázatokra bukkantam!
Akinek volt már része abban, milyen egy igazán rossz alvó baba, az pontosan tudja, miről beszélek, mikor azt mondom: azt hittem, nem élem (éljük) túl az első heteket, hónapokat. A probléma összetettebb, mint az elsőre tűnik: az ember fél, hogy ha nem pihen eleget a pici, nem fog a kellő ütemben fejlődni, ha első gyermekről van szó, persze, rögtön magunkban keressük a hibát („biztos rossz anya vagyok”), közben mi magunk is kialvatlanná válunk, amitől még stresszesebbek leszünk, és még drasztikusabbnak látjuk a bajt…
Nem is tudnám eldönteni, melyik része a legrosszabb, de sajnos a babák altatásáról szóló könyvek és cikkek sem segítettek a dolgon, hiába próbáltam vagy tucat módszert, pózt. Persze a végén mindig arra jutottam – ahogy az adott cikk vagy könyv írója is: ha nem működik, akkor biztos, hogy én rontok el valamit.
Aztán egy szép nap úgy döntöttem, nem holmi száraz, tudományos anyagokból merítek, hanem hasonló cipőben járó anyukáktól kérek gyakorlati segítséget; beléptem hát egy Facebook csoportba, ahol rengeteg irtó kedves nővel ismerkedtem meg, és együtt kiderítettük, hogy sajnos anyaként vajmi keveset tehetünk az ügy érdekében. Hiszen ez biológiailag „el van döntve”: annak, hogy egy bébi jó elvó-e (vagyis hogy MIÉRT NEM jó alvó a legtöbb pici), főleg egzakt, tudományos okai vannak. Íme:
-
Ne magunkban keressük a hibát, okoljuk a negyedik trimesztert!
Micsoda paradoxon; negyedik trimeszter?! De bizony, egyes kutatások szerint, a baba megszületése utáni első három hónapot valójában egy negyedik trimeszterként kellene értelmeznünk, amikor még szinte magatehetetlen, új számára minden, megszűnik a folyamatos fizikai kontaktus közte és az anyja között, a 37 fokos, nedves, puha közeg (amit a méhben tapasztalt) és az anyja megnyugtató egyenletes szívverése. Hát csoda, hogy állandóan felébred, nyugtalan? Más emlősökkel összehasonlítva egy emberi csecsemő 9-18 hónappal korábban születik (ennyivel kevesebb a kihordási idő nálunk), így sokkal fejletlenebb is, mikor a világra jön. A felnőtt agyhoz képest csupán 25%-os a babaák agyának fejlettségi szintje és rengeteg funkció még nem (vagy nem tökéletesen) működik benne.
-
Az evolúció tehet mindenről
A vadászó-gyűjtögető őseink nagyon éber alvók voltak, és ennek a beidegződésnek a maradványai jelennek meg a kicsikben. Egy másik felfogás szerint azért ébresztgetik a babák a szüleiket, hogy virrasszanak éjszakánként, vigyázva a családra, megvédve a picit és önmagukat a vadállatoktól.
Egy kicsit másképp értelmezve pedig (és talán ez a legészszerűbb magyarázat): a babák úgy vannak beprogramozva, hogy folyamatos kontaktusban legyenek (napszaktól függetlenül) a szüleikkel, ezért jelez be olyan gyakran a szervezetük, felébresztve őket és minket is.
-
A rendszeres ébredések a babák önvédelmi mechanizmusai közé tartoznak
A kicsik hason szoktak aludni, ami nagyobb kockázatot jelent a légzésszünet előfordulása szempontjából – ami pedig a bölcsőhalál leggyakoribb okozója. Ha tehát a kisbabák nem ébrednének fel néhányszor éjszakánként, túl mélyen szenderegnének, és kisebb eséllyel észlelnék a kimaradt levegővételt. Ha ezt nézzük, a picik zseniálisan „vannak kitalálva”.
Remélem, nektek is annyit segítettek ezek a tudományos elgondolások, érvek, mint nekem, és kevésbé érzitek magatokat rossz anyának, hibásnak!
Panna, 2019. február 04.
