5 dolog, amit másképp csinálnék, ha újra teherbe esek

Persze ugyanazon anyuka két (vagy több) várandóssága sem egyformán zajlik, de mégis, akadnak olyan feltételek, amik adottak, amikkel a második terhességtől kezdődően már tudsz kalkulálni, tudsz tervezni. 

Összegyűjtöttem azokat a dolgokat, amiket az első fiammal a pocakomban megéltem, és ma már máshogy csinálnám, ha újra teherbe esnék. Most megosztom Veletek, tanulságképpen, hátha néhány dologban egyet értetek, vagy csak segít elgondolkodni a Ti listátokon:

1. Nem szeretnék többé látogatókat fogadni (a férjemen kívül) a kórházban, a szülés előtt, alatt és után. Az első terhességem alkalmával, ahogy bekerültem a kórházba, hívtam az édesanyámat, és megkértem, hogy szóljon az anyósomnak is. Mindez reggel nyolckor történt és egészen a szülésig velem voltak, azaz másnap hajnal négyig… A mellett, hogy rendkívül hálás voltam (vagyok) Nekik, borzasztó nyomással és feszültséggel is járt a jelenlétük, hiszen bár tudom, hogy csupán a jó szádék vezérelte őket, az agyamra mentek azzal, hogy óránként bejöttek és kérdezgették, hogy mik a fejlemények.

A vajúdás során egy fajta magányra, csöndre és intimitásra lett volna szükségem, és hiába próbáltam meg a tudtukra adni, hogy NEKEM mi a jó, ők féltésből, szeretetből mégis megnehezítették a helyzetem. Megtanultam, hogy arra kell fókuszálnom, ami nekem segít, még ha ezzel meg is bántok másokat. Nem akarok többé megfelelni annak, hogy mit és hogyan „illik”!

2. Nem fogok hagyni, hogy három órán át tartson a vajúdás, ha létezik segítség. A kitolási szakasz átlagos időtartama az első szülésnél egy, maximum két óra. Nos, én kb. három órán át kínlódtam, mire megtörtént a gátmetszés és ennek az elnyúló szülésnek a következményeit még hetekkel később is megszenvedtem, ugyanis a labor értékeim két héttel a szülés után sem voltak tejesen megfelelőek és a regenerálódási időszak is sokkal hosszabbá vált.
3. Nem fogok mindenkitől tanácsot kérni és nem is fogadom meg akárki tanácsait. Az első fiam születésekor, bármilyen kérdés vagy kétely merült fel bennem, azonnal rohantam a nővéremhez, a barátaimhoz, sőt, szinte képes voltam a lakóparkban, ahol élünk, bárkivel leállni beszélgetni a témáról. Posztoltam a Facebookon, az Instragamon, megosztottam mindent a „nagyvilággal”. Sajnos sokszor ez vissza is ütött, mert a naivitásom egyesekben ellenérzetet keltett. Túl sok energia (sokszor negatív is), túl sok inger, összezavaró vélemények… Nos, ezekre pont nincs szükségem a terhesség hónapjaiban!
4. Van az a segítség, amit inkább visszautasítok a jövőben! Egy első gyermekét váró nőről mindenki azt gondolja, hogy gyámoltalan és védtelen, és hatalmas segítségre van szüksége (na meg kéretlen tanácsokra), amik sokszor inkább jól – vagy kevésbé jól- becsomagolt kritikák és ítélkező megjegyzések. Az biztos, hogy egy babával egészen más az élet, de a picivel ÉN szeretnék boldogulni (és tudok is!), tehát Vele kapcsolatban nincs szükségem kisegítőkre… Ellenben minden másban (háztartás, bevásárlás, kutyasétáltatás, csomagok cipelése, stb.); igen. De szeretném én eldönteni, hogy mégis miben!
5. Nem törekszem arra, hogy a kicsi születése után ugyanolyan jó házigazda legyek. Akármilyen furcsának is tűnhet, de nem fogok megint karácsonyi bulit szervezni, mint Marci születése után 4 héttel, egész egyszerűen nem az most a legfontosabb nekem, hogy jó barát és házigazda legyek. Azt hiszem, ezt senki nem is várta el tőlem, egyetlen embert kivéve: magamat. Maximalistaként igyekeztem arra törekedni, hogy minden ugyanolyan legyen, mint évekig, a terhességem előtt, nem akartam a hagyományokat felrúgni, de megtanultam, hogy igenis vannak helyzetek, amik nem lehet mindent egyszerre. Szóval, Kedves Barátaim, szívesen várom a Ti szervezkedéseteket; bár azt sem ígérhetem meg, hogy biztos, hogy elmegyünk a partytokra.

            Azt is gondolom, hogy minden pont, amit itt megfogalmaztam, egy teljesen normális önvédekező mechanizmus része. Önző lennék?! Miért; azért, mert szeretném magamnak és a kicsinek is a legjobbat, nyugalmat?!