2 év világjárványos szülői lét után gyászolom azt az anyukát, aki valaha voltam

Mindig is a “hagyj magadnak egy kis időt” típusú anya voltam, aki alapvetően hisz abban, hogy az elég jó szülői magatartás a jó szülői magatartás, különösen válság idején.

De az akut válságoknak nem kellene két teljes évig tartaniuk, és olyan szintű harcot vagy menekülést megkövetelniük, amelyet közülünk kevesen tudnának vagy kellene elviselniük. Az utóbbi időben azzal küzdöttem, hogy a világjárvány miatt milyen szülővé kellett válnom, be kell ismernem, hogy olyan sokat engedtem magamból, hogy szabadesésben vagyok, és ez nem tesz jót sem nekem, sem a gyerekeimnek. Megtanulom gyászolni önmagamnak azt a változatát, amelyet a COVID miatt elvesztettem, azt a szülőt, aki nem lehettem, különösen akkor, amikor elkezdünk beszélni a normális életbe való visszatérésről. 

Különösen az új évtől kezdve, az újbóli iskolai és óvodai zavarok miatt sokan közülünk robotpilóta üzemmódban működnek, időnként dühkitörésekkel vagy szívszorító lemondással. Mivel az Omicron szorítása Észak-Amerika-szerte lazulni látszik, az az elképzelés alakult ki, hogy amint elérünk bizonyos mérföldköveket, legyen szó akár a maszk nélküli iskolákról vagy a fizikai munkahelyekre való visszatérésről, zökkenőmentesen át tudunk majd lépni a káoszból a normális életbe. Hidd el nekem, két kisgyermek szülőjeként, aki az elmúlt két évben megpróbált (de többnyire sikertelenül) zsonglőrködni a teljes munkaidős munka, a gyereknevelés és a működőképes emberi lét között, senki sem akar jobban visszatérni a normális kerékvágásba, mint én. 2020 óta sok részletes fantáziát dédelgetek egy megszakítás nélküli munkanapról, kötetlen vacsora partikról vagy családi nyaralásokról, ahol a fő stressz az, hogy családként utazunk. De amint a nyomás enyhül, a hozzám hasonló szülőknek a gyász nehéz időszakával kell szembenézniük – gyászoljuk a családunkat, a gyerekeinket és önmagunknak, mint szülőknek azokat a változatait, amelyeket nem tudtunk fenntartani. 

Amikor négy évvel ezelőtt megszületett az első gyermekem, arra összpontosítottam, hogy olyan szülő legyek, amilyet magamnak szerettem volna: türelmes, figyelmes és ami a legfontosabb, jelenlévő. Soha nem csatlakoztam egy bizonyos szülői stílushoz, de a szelíd szülői megközelítés egyes részeivel mindig is egyetértettem, amely az empátiát, a megértést és a gyermek iránti tiszteletet helyezi a középpontba. Meglepődtem, hogy milyen türelemre tudtam szert tenni, hogy képes voltam a gyermekem szemszögéből látni a nagy érzelmeket, és mindkettőnknek teret adni arra, hogy érezzük, amit éreznünk kell. 

Nehéz volt az első pár év, a munka és a gyereknevelés összeegyeztetése – már akkor is –, de rengeteg kalandot, utazást és spontaneitást is átéltünk családként. Úgy éreztem, hogy átadom magam a holisztikus szülői lét küzdelmeinek és örömeinek. 

A második gyermekem 2020. május végén született meg. A szülés utáni élet kirakós darabkái nagyjából ugyanolyan alakúak voltak, mint korábban, de egyes napokon szinte lehetetlennek tűnt, hogy összeillesszük őket, ahogy a világjárvány szétzilálta az elképzelésemet arról, hogy mit akartam létrehozni, hogy a nap végére hogyan kell kinéznie ennek a képnek. A világunk összezsugorodott, de a felelősség még mindig ott volt, és ehhez jött még a nyomás, hogy ne csak eligazodjak ezekben az új szorongásokban, hanem el is magyarázzam őket a kisgyermekemnek, miközben az újszülöttemet gondozom. Azon kaptam magam, hogy a napjaim nagy részét alvajárással töltöttem, elszakadtam a szülői munka bonyolultságától, hogy túléljem a világjárvány kihívásait, hogy megőrizzem a munkámat és az épelméjűségemet. 

Bár a nyomás bizonyos időközönként csökkent, az esetek számának csökkenésével, olyan nyomokat hagyott maga után, amelyek hatással voltak a szülőségemre. Az olyan mérföldköveket, mint a lányom első születésnapja és a fiam első iskolai napja, a zsibbadtság érzése jellemezte, mert annyira féltem attól, hogy bármit is érezzek.

A családban bekövetkezett halálesetek, betegségek és mindennapi stresszhatások mind egy általános gyásszá gyűltek össze, amelynek nem volt igazi kivezető útja vagy neve. Mindez az érzelmek egyfajta szürkés csomójává vált, amely mintha a mellkasom alján vagy a torkom tetején ült volna, kimondatlanul, de mindig élesen érezve. 

Voltak villanások, amikor azt hittem, hogy talán vége, amikor megengedtem magamnak az optimizmust, többek között közvetlenül a második oltás után, de úgy tűnt, hogy valami helyrehozhatatlanul megváltozott tavaly decemberben. Ekkor vált világossá, hogy a megcsapolt tartalékok valóban és véglegesen kimerültek. Ekkor fogyott el a türelmem, és az a szülő, akivé váltam, olyan messze van attól a szülőtől, aki szerettem volna lenni, hogy néha áthidalhatatlannak tűnik a szakadék. 

A normális állapotba való visszatérésért folytatott versenyben mely részemet lehet visszaszerezni, és mi kell ahhoz, hogy helyreálljon a felfogásom arról, hogyan néz ki a szülői lét, amikor nem a túlélési üzemmódban vagyok? Tudok-e – tudunk-e mindannyian – teret adni magunknak, hogy meggyászoljuk, amit elvesztettünk, hogy újra megtaláljuk, miközben visszavezetjük lépteinket ahhoz, akik voltunk?

Szerző: Bujdosó Edina

Forrás: Today.com 
Nyitókép: Gettyimages.com