Szülésem története

Második gyermekemmel két éve egy nyári napra voltam kiírva. Az ultrahangos vizsgálatok alapján kislányt vártunk, aminek külön örültünk, ugyanis az elsőszülött fiú.

Nyár lévén az orvosom szabadságra utazott külföldre, amiért én nem nehezteltem rá, hiszen az éves pihenés mindenkinek jár, így a születési kiírás előtt két héttel másik orvost fogadtunk. Eljött az előre kiszámított nap, de az én gyermekem semmi jelét nem mutatta annak, hogy ki akarna bújni a biztonságot adó anyaméhből. Ez nem változott a következő tíz napban sem, amikor is be kellett feküdnöm a kórházba, a szülésnek ekkor sem volt semmi előjele. További vizsgálatok, de a baba még mindig váratott magára. Na de meddig ?

A szülést nem lehetett megindítani, mert az első gyermekem császármetszéssel jött a világra, ezért azt mondták, fennállna annak a veszélye, hogy az erős összehúzódások hatására megrepedhetne a méhem ott, ahol a császármetszés alkalmával össze van varrva. Tehát vagy megindul a szülés magától, vagy ismét császármetszés.

Azt mondták, a kiírt időponthoz képest maximum plusz két hét lehet a túlhordás, legkésőbb a 14. napon „megcsászároznak”. Igen, de ez szombatra esett, hétvégén pedig tervezett műtétet nem csinálnak, így egy nappal korábban lesz a műtét, ha addig nem indul el a baba „kifelé”.

A tervezett műtéti nap előtt az újonnan fogadott orvosom és a felettese mégis úgy döntöttek, „kitolják” a gyermekem születését még 3 nappal. Én kértem, maradjuk a megbeszélteknél, nagyon féltettem a picinyemet, nehogy valami baja legyen, hiszen így már 17 nappal túlhordásos lenne. Ebbe nem egyeztek bele, mondván, akkorra már visszajön szabadságról az eredetileg fogadott orvosom, és majd ő elvégzi a császármetszést.

Mindez idő alatt, a vizsgálatok azt mutatták: a baba jól van, de én rettenetesen aggódtam érte. Mint kiderült, nem alaptalanul.

A 16. időn túli napot követő éjszaka, arra ébredtem a kórházban, hogy rettenetesen vérzek. Kimentem szólni a nővérnek, ugyanis se csengő, se szobatárs nem volt a szobába. Azt mondta azonnal feküdjek vissza, s rohant az ügyeletes orvosért, aki jött is elég hamar. Az ezt követő tehetetlen várakozást senkinek sem kívánom!

Az orvos hordágyat-műtőst kéretett, amíg megérkezett, egy szívhang-hallgató kis műszerrel próbált volna tájékozódni a baba állapotáról, de ez a műszer nem működött. Kértem a nővért, hívja fel a férjemet, hogy azonnal jöjjön be, hiszen azt sem tudtam, túléli-e a pici. Megérkezett a hordágy, de nem egyenesen a műtőbe vittek, előbb az ultrahangos szobába, hogy megnézzék mi a helyzet a gyermekemmel. Kérdőn néztem az ügyeletes orvosra: - Na mi van ? - kérdeztem.
- Még él. - hangzott a válasz.

Ezek után a hordágyon fekve a liftre vártunk (a műtő a második emeleten volt), mindeközben belőlem dőlt a vér. A lift nem jött, ezért felküldték a nővért menjen fel, hozza le a liftet. Erre ő közölte, ez nem fog menni, mert klausztrofóbiás. Eddig a pontig csak a gyermekemért imádkoztam, de ekkor már eszembe jutott: - Úristen, mi lesz a 2,5 éves kisfiammal, ha meghalok! Az járt az eszemben, hogy itt fogok elvérezni a lift előtt !

A nővérre ráparancsoltak, így mégis csak lehozta a liftet, s felértünk a műtőbe, hogy végre császármetszéssel világra segítsék a +16 napig hordott újszülöttömet. Igen ám, de itt pedig nem volt altatóorvos. Mire megérkezett, a szülész már a hasamnál állt a szikével, láttam az arcukon a rémületet, ezért megkérdeztem : - Ugye, azért nem fogunk meghalni ? - Hát, nem tudom, nagyon vészhelyzet van ! - E szavakkal a fülemben aludtam el.

Mikor az intenzív szobában felébredtem, nem tudtam mi is lett a picivel, s azon is csodálkoztam, hogyhogy nincs itt a férjem. S ekkor megláttam a csuklómon azt a rózsaszín szalagot, amire az volt írva: Dorottya,az egészséges kislányom neve. Soha életemben ennyire nem örültem még semminek, mint ennek kis papír szalagnak !

Kiderült, hogy levált a méhlepény a méh faláról, úgy látszik mégis csak túl sokáig vártak. Két dolog mentette meg az életünket: az egyik, hogy a méhlepény nem vált le teljesen, így Dorottya kapott addig is oxigént, amíg ki nem vették, a másik pedig az, hogy bent voltam a kórházba, otthonról aligha értünk volna be időben.

Ja, a férjem pedig azért nem volt ott, mert a klausztrofóbiás nővérke nem merte felhívni, nehogy meghaljunk mire beér.

A szülés, a műtét fizikailag nem viselt meg, de lelkileg annál inkább, utána sokáig az járt az eszembe, hogy majdnem ott maradtunk.

Nagyon boldog család vagyunk a két egészséges gyermekünkkel, s igaz, hogy eredetileg öt gyermeket terveztünk, de az alábbi események után összetesszük a két kezünket : - Köszönjük szépen, elég volt!

Egy miskolci anyuka