Kislányom született

Tudom jól, hogy egy kismamának, leendő édesanyának, kisbabás anyukának minden ilyen történet érdekes. Én is szívesen olvasom mások tapasztalatait. Ezért osztom meg Veletek a mi történetünket.  

Kedvesemmel csaknem 2 évig vártunk a csodára... Alig hittem a terhességi tesztnek, mikor két kis csíkot láttam. Fantasztikus érzés volt!

Nem indultunk biztos háttérrel a családalapításnak. A párom szüleinél laktunk, mégis nagy örömmel fogadtuk a kis jövevényt.

Terhességem szinte problémamentesen zajlott. Sosem voltam rosszul reggelente, jól bírtam a munkát is, bár a hatodik hónap végén már nem dolgoztam. Figyeltem arra, hogyan táplálkozom, terhestornát is végeztem, és ami a lényeg: minden porcikámat átjárta a boldogság. Akkor még nem hallottam a baba-mama kapcsolatanalízisről, mégis ösztönösen megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a pocimban megbújó Pöttömmel s én úgy érzem, sikerült is.

A 30. héten kiderült, hogy kislányt várunk, aminek a párom családja nagyon örült ( ott csak fiúk vannak). Az orvosom is meg volt elégedve "Velünk". Minden rendben ment a 33. hétig.

Akkor a szokásos havi kontrollra mentem, ahol a vérvétel eredményeit látva azonnal kórházba fektetett az orvosom. Folyamatos megfigyelés alatt tartottak, még hétvégére sem mehettem haza. Nem mondtak konkrét betegséget az orvosok, de mint utólag kiderült, a terhességi mérgezés egyik  formájára gyanakodtak - a májenzimek hirtelen növekedése miatt, bár a klasszikus mérgezési tüneteket - fehérjevizelés, magas vérnyomás, ödéma - nem "produkáltam". Mindezek ellenére nagyon jól éreztem magam.

Persze állandó vérvétel, vizeletvizsgálat, belgyógyász kivizsgálás és májkímélő diéta járt a kórházi tartózkodással együtt. A laborleletek nem javultak, sőt... Azzal "rémisztgettek" az orvosok, hogy ha a kritikus értéket elérik az enzimek, akkor a terhességet " be kell fejezni ". De szerencsére Kicsim ügyes volt - 1999. június 29-én,  6 nappal a kiírt időpont előtt jelzett - itt az idő! Már nagyon vártam azt a napot.

Reggel enyhe fájásokra ébredtem, de az ügyeletes orvos szerint csak jóslófájások voltak. Délelőtt 9-kor CTG-re küldtek, ahol a szülésznő mosolyogva mondta, hogy ezek nem is komoly fájások!

Pedig már elég erősnek éreztem őket. Napközben sokat sétáltam, gyengéden masszíroztam a pocakom, így egyre erősebbek és sűrűbbek lettek az összehúzódások. Déltájban megpróbáltam fölhívni a nővéremet - Ő jött be velem a szülésre, a Kedvesem a "rosszullevős férfi" fajtából való. De nem tudtam elérni - rosszul tették le a kagylót. Anyukámmal azonban tudtam üzenni Vikinek, aki kb. 1 órával később ott volt mellettem.

Nagyon sokat segített a jelenléte. Akkor már nem találtam a helyem, 2-3 percenként jöttek a fájások, hányingerem volt, nem tudtam pihenni sem a fájások között, alig vártam, hogy jöjjön az orvosom. Aki még mielőtt hazaindult volna, még egyszer megvizsgált. Ugyanúgy egy ujjnyira volt nyitva a méhszáj, mint reggel.  "Akkor meg mi fáj ennyire? "- gondoltam.

"Lehet, hogy csak holnapra lesz meg a baba!" - közölte velem, majd hazaindult, de megnyugtatott, jön, ha szükség lesz rá. ( 24 órás ügyelet volt a háta mögött).  Fél 5-kor már nem bírtam tovább, felmentem a szülőszobára. Innentől felgyorsultak az események: előkészítés (borotválás, beöntés, zuhanyozás), majd felfeküdtem a szülőágyra, ahol megkaptam az epidurális érzéstelenítést - ami nem is "érzéstelenített", csak elviselhetővé tompította a fájásokat, mégis éreztem mindent. A vizsgálatok után  a szülésznő azt mondta, hogy háromnegyed 7-re meglesz a baba.

Közben megérkezett a Kedvesem az anyukájával ("gyanútlanul" jöttek látogatóba), és nem sokkal később az én családom (anyukám, apukám, húgom). Nagyon jól éreztem magam és alig vártam a pillanatot, az első találkozást a kisbabánkkal. Nem sokkal később az orvosom is visszajött.

Gyorsan teltek a percek, erős fájások jöttek, csengőszóra gyülekezett a személyzet (csecsemős nővérek, műtősfiú, szülésznőtanuló), megtörtént a gátmetszés, majd a harmadik tolófájásra, pontosan 18 óra 45 perckor kibújt a kislányom.

Brűűű-zött egyet, mint egy kisautó, de nem sírt. Leszívták a torkából a váladékot, majd végre megölelhettem ... Sírtam... Szerintem ehhez nem kell többet hozzáfűzni.

Megfürdették (akkor sírt csak), addig engem összevart a doki (EDA ide vagy oda, a varrás fájt, de nem tudtam a fájdalomra figyelni, olyan boldog voltam). Az újdonsült Apa és Édesanyám bejöhettek hozzám, utána még 2 csodás órát tölthettem a szülőszobán kettesben Zsófival, félhomályban, csöndben, mert szerencsére éppen nem volt több szülés.

Éjszaka egy percet sem tudtam aludni, úgy "fel voltam spannolva", vártam a reggelt. Baba-mamás szobát kértem, így mire hazamentünk, a szoptatásba is belejöttünk.

Ez tehát az én kislányom születésének története. Itt szeretném megköszönni  az orvosomnak, Dr. Vajda Miklósnak a lelkiismeretes gondozást, a nővéremnek, Vikinek a sok  segítséget, a Szabolcs utcai kórház összes kismamás- és csecsemős nővérének, orvosának és szülésznőjének a sok munkát.

Kívánok mindenkinek ilyen könnyű, problémamentes szülést, de valamivel problémamentesebb várandósságot!

Szegő Anna