Gyerekszülés középkori muszlim módra

A középkorban – és ez alatt most a 10-13. századokat értjük – egészen elképesztő dolgokat gondoltak a mamáról és a babájáról. A könyvet lapozgatva összegyűjtöttem a legfurcsább szokásokat, és – talán némi iróniával fűszerezve – képernyőre is vetem most őket.

Mindjárt itt van a várandósság alatti szex kérdése. Elméletileg 900 évvel ezelőtt a fogantatástól számított 4 hónap és 10 nap elteltével a férjnek le kellett mondani az anyával való testi érintkezésről különben gyermekgyilkosságot követne el… Azért ekkor, mert a muszlimok úgy vélték ekkoriban, hogy a gyermek erre az időre fejlődik ki és a teste egyesül a lelkével. Önmagában nagyon szép gondolat ez, de hol van itt, kérem, a manapság elfogadott szeretkezz-amíg-jól-esik elmélet?

A modern orvostudománynak köszönhetően egy babát váró pár nagyon hamar értesülhet kisbabájuk neméről. Akkoriban azonban nem elég, hogy nem állt rendelkezésre ultrahang, a bába még a szülés után sem mondta meg azonnal a gyermek nemét a szobában összegyűlt segítőknek, mert ha fiú – és annak jobban örültek – az irigykedő pillantásokat váltott volna ki, amit jobb elkerülni.

Manapság az az elfogadott, hogy a picit még maszatosan, köldökzsinórostul, mindenestül odaadják a mamának. Ezzel szemben a középkori muszlim világban az újszülöttet négyszer lemosták, utoljára virágokkal felfőzött vízben. Majd tüzet raktak a bölcső közelében, és három napig nem mehetett át senki a bölcső és a tűz között. Ennek a mini-máglyának az volt a feladata, hogy a gonosz szellemeket távol tartsa. Ezek a „dzsinnek” ugyanis – hitük szerint – ott ólálkodtak a környéken és arra vártak, hogy elpusztíthassák Allah teremtményét. Szóval a továbbiakban is mindent megtettek az ellen, hogy a gonosz démonok sikerrel járhassanak: egy szentelt itallal átitatott vászondarabkát tömtek az újszülött szájába – szegény gyerek –, mellé pedig cukrot (hogy édes és jó legyen), kenyeret (hogy sokáig éljen) és aranyat (hogy rámosolyogjon a szerencse) készítettek. Kíváncsi lennék, mit szólnának ma a szülőszobán ha néhány kockacukrot, két kiflit és valami arany fukszot raknánk a kicsi ágya mellé.

Akkoriban a gyermekágyas asszony negyven napig tisztátalannak számított. Nem léphette át a ház küszöbét, nem nézhetett a hegyekre, nehogy – tisztátalan lévén – kiapassza az azt éltető forrásokat. Huszonegy napon át tilos volt a haját megnedvesíteni (nem tudom, a mai kismamáknak mikor van idejük hajat mosni, de biztos ennél azért hamarabb) vagy bármit megérintenie. Nem mehetett tűz közelébe sem (gondolom kialudt volna tőle).

A legbizarrabb azonban mégis az, hogy a kismama a saját gyerekéhez sem nyúlhatott negyven napig, ezért szoptatás dajkára bízták a csecsemőt. Csak negyven nap után szoptathatta az anya, addig a tejét ki kellett önteni. Ha nem volt szoptatós dajka, se rokon, se szomszédasszony, akkor a gyereket vaj és méz keverékével etették! A modern tápszergyártó cégek marketingálmai pedig ezen a ponton hüppögve szálltak volna el. És hogy mit evett az anya? Búzalisztből, birkahájból és szőlőízből készült levest. Ínycsiklandónak hangzik.