Terhesnapló 6. - Vigyázz, kész, rajt! Tíz hét múlva…

Meg kell említenem, hogy milyen jó döntés volt itthonról elszökni két napra, amíg itt voltak a férjem barátai, akik az utazásunk előtti este már megérkeztek. Én már aludtam akkor - legalábbis próbáltam - , de egyszerűen képtelenség volt három kuncogó, kisiskolás lányokat idéző, harmincas férfi hangja mellett visszaszenderedni.

Reggel korán indultunk itthonról, így talán érthető, hogy éjjel egykor már pipa voltam rendesen, amiért nem tudják magukat tolerálni. De inkább csendben maradtam, elég volt az, hogy legalább Molly-t nem keltették fel. A születésnapi bulin készült képeket látva biztos voltam benne, hogy jó döntés volt a fiúkat magukra hagyni - talán egy szívrohamtól mentettem meg önmagamat.

Nekem kicsit már soknak bizonyult a séta, arról meg is feledkeztem, hogy Newcastle bizonyos részein igencsak dimbes-dombos, ami önmagában is kihívás tud lenni és még ha rászámoljuk a pocakomat meg a Molly babakocsijára akasztott holmikat, igencsak nagy falat volt. A jókedv és a móka a dombok mászása közben sem maradt el, Molly pedig ismét örömét lelte a világlátásban. Estére már jócskán huhogtam a fáradtságtól.

Másnap délután a macskajajos Alex fogadott minket itthon. Nem egy érzelgős ember, így nagyon jól esett, mikor megölelve azt monda, hogy „Olyan jó, mikor itthon vagy”. Ebből is látszik, hogy nem csinálok nagy rendszert az utazgatásokból, de jó tudni, hogy itthon pótolhatatlan darab tudok lenni, már csak a puszta jelenlétemmel is. De ez lehet, hogy annak szólt igazából, hogy segítettem neki rendbe szedni a házat.

Elérkeztem a hármassal kezdődő hetekhez, a 30. hét második napja a mai. Az éjszakai alvás szinte horror. Talán a matracunk átfordítása javítana a helyzeten, vagy tényleg a Kicsi világra jövetelével fognak csak megszűnni a fájdalmaim, de messze van még a május ebből a szempontból. Jóga ide vagy oda, a ropogó csontjaimat jelenleg nem tudom, mi tenné helyre.

Emlékeim szerint Mollyval csak a csípőm fájt így a vége felé a sok oldalt alvástól, de most ez sokkal rosszabb. Végül is minden fáj, csak a csípőm nem. Az utóbbi napokban viszont kevesebb keményedésem van, kevesebb a húzódás is, ami már önmagában is sokat javít a napi közérzetemen. Így a harmadik trimeszterben szivesebben vennék részt otthoni védőnői ellátásban, pusztán kíváncsiságból is. Ha jól számolom, még maximum kétszer találkozom a szülésznővel, amit én mindig is keveseltem a terhesség utolsó heteiben.

Majd’ elfelejtem! Levelet kaptam a kórházból az EKG eredményemmel. A leírtak alapján nagy gond nincs, a terhességet figyelembe véve normálisnak mondható az állapot, de szülés után egy alaposabb kivizsgálásra lesz szükségem. Aggodalomra persze nincs ok, egyelőre elég egy dologgal foglalkoznom, ez pedig nem más, mint az a bizonyos valaki, aki épp bentről rúgja szét a „ház” oldalát - csak mint az apukája tette harmincadik születésnapja alkalmából.

Léna