Terhesnapló 6. - Pályát tévesztettem

Ugyebár a kórházi látogatások most már egymást érik, minden hétfőn és csütörtökön meg kell jelennem vérnyomás vizsgálaton és CTG-n. Hétfőn délután háromra volt időpontom, ehhez képest fél ötkor került rám a sor. Tele volt ugyan a váró kismamákkal és senki sem volt előrébb, mint én, valószínűsítem, hogy káosz uralkodott az osztályon és nem volt elég orvos. Türelmes tipus vagyok általában, viszont elég volt ez a kis szikra is, hogy fentebb tornázzam az egyébként sem normál értékű vérnyomásomat. Elég sokáig méregettek, a vizeletemben is találtak kivetni valót és már csak én feküdtem egyedül az egész kórteremben a CTG-n, mikor jött a doki és közölte velem, hogy jobb lenne, ha bent maradnék egy éjszakára megfigyelésen, mert nem tetszik neki az eredményem.

Valahol már számítottam erre, végtére a vérnyomásom csak akkor fog stabilizálódni igazán, ha megszülök. Adtak egy szem gyógyszert, majd átvittek a szülészetre. Alexnak dolgoznia kellett aznap, így Molly anyuéknál aludt. Először hagytam ott magára ennyire váratlanul, de meglepő módon nagyon jól vette az akadályt. Adott pár puszit, intett egyet és már oda is volt a gyermekem. Szó se róla, piszok jól érezte magát, élvezte a kiváltságos napot, szerencsére miatta nem kellett aggódnom, hogy szomorkodna. De azért mégis bújkált bennem a kisördög, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy lepasszoljam a gyereket - még ha a nagymamájához is megy -, akkor is lelkifurdalásom volt.

Időközönként megmérték a vérnyomásomat, készítettek CTG-ket – a Kicsi természetesen nagyon jól érzi bent magát –, és másnap, kedden délben haza is engedtek. Úgy éreztem magam, mint akint átvonult az influenza. Teljesen legyengültem, világomat nem tudtam, pedig csak egy szem gyógyszert kaptam még előző nap, meg pár fájdalomcsillapítót a hasogató fejemre. Biztos voltam benne, hogy ez így nem lesz jó, egy átkozott szem gyógyszertől nem áll helyre semmi, még orvosi diploma sem kell ahhoz, hogy ezt felfogjam. De nem én vagyok a doki, biztos tudják mit csinálnak. Hogyne...

Szerda délután a Mollyval való szundi után épp uzsonnát készítettem, mikor éreztem, hogy baj van. Percek alatt rosszul lettem, iszonyatosan fájt a fejem meg a szemeim, hányingerem lett. Írtam anyunak, hogy ha tud, jöjjön át, mert rosszul vagyok. Tíz perc múlva itt is volt, addigra sajnos kijött belőlem az ebéd. A vérnyomásomat megmérve 168/114 volt, ami elég magasnak számít. Hidegvizes borogatást tettem a tarkómra, majd a homlokomra, bevettem egy fájdalomcsillapítót, az ölembe szorítottam a megrémült, síró gyermekemet és vártam. Vártam, hogy jobb legyen. Szerencsére egész hamar összeszedtem magam, anyu segített Molly-t ellátni, majd alvásidő előtt elment haza, mivel másnap korán reggel dolgoznia kellett menni. Nekem meg ugyebár jelenésem volt a kórházban csütörtök lévén.

Reggel kellett mennem, én voltam az első páciens. CTG-re csatolás közben elmeséltem a szülésznőnek az esetemet, aki azonnal megszidott, hogy mi a fenéért nem telefonáltam be, a kórházban lett volna a helyem. Igaza volt, viszont jobban belegondolva, ha nem indítanak haza kedden üres kézzel, gyógyszer nélkül, mindez nincs. Egy gyors vérnyomásmérés következett: szárnyalt. Se szó, se beszéd, hátat fordított, majd perceken belül három orvossal tért vissza. Az egyik vért vett, a másik kanült tett be, a harmadik a szülőszobát hívta, a szülésznő pedig lecsatolt a CTG-ről, és elküldött pisilni. A lehető legrosszabb eredmények születtek, pre eclampsiára gyanakodtak. Közölték velem kerek-perec, hogy ha nem megy le azonnal a vérnyomásom, megcsászároznak. Még ma! 35 hetesen és két naposan.

Másoknak személyi edző jut, nekem személyi szülésznőm volt a szülőszobán. Tíz percenként mérték, hogy a vérnyomáscsökkentő gyógyszer hat-e. És hatott! A vérképem szerencsére kizárta a pre eclampsia gyanút, már csak a vérnyomásomon kellett dolgozniuk. Végre felírták a helyes napi dózist. Bent fogtak ismét éjszakára, komolyan mondom, rég aludtam már ennyire jól!

Szóval az összeesett, összedöfködött vénáim, a sok aggódás mellett volt pozitívuma is ennek a pár napos kalandnak. Egyrészről bent tudom tartani még a Kicsit pár hétig, másrészről pedig volt ultrahang-vizsgálatunk is. Láthattam a kis pufi ujjacskáit és a gyönyörű arcocskáját a felvételeken, és azt is megtudtam, hogy már körülbelül két és fél kiló. Hihetetlen, miken kell még keresztül mennem, mielőtt megszületik.

Léna