Terhesnapló 6. - Az élet apró örömei

Hétfőn végre valahára megkaptam a császármetszésünk időpontját. A nap, mikor találkozunk legkisebb gyermekünkkel. A nap, mikor valószínű, hogy utoljára fog kisbaba lenni a pocakomban, míg világ a világ. Addig pedig már nincs sok idő és valahogy csak ki fogom bírni.

A napokban ugyanis ismét egy érzelmi mélypontra kerültem. A férjemnek is sok volt a teendője, nem volt kivel „lelkiznem”, és hiába tudtam édesanyámmal sok időt eltölteni, nekem a páromra lett volna szükségem ezeken a napokon. No, de valakinek dolgoznia is kell a megélhetésért ugyebár, ha kell, éjjel-nappal. Nem is igazán hibáztathatom érte, csak az időzítés rossz most egy kicsikét.

De ahogy írom is, anyuval sokat tudtam lenni az utóbbi napokban. Molly csak „best friend”-nek, azaz legjobb barátjának hívja a nagyiját, nagy a szerelem közöttük, nekem pedig jól esett, hogy volt felnőtt társaság is körülöttem. Ne értsetek félre, imádom Molly-t, életem értelme, de mikor már napok óta csak vele vagyok, 24/7, kezd kicsit sok lenni. Habár ennek megvan a csodálatos oldala is. Nagyon sokat fejlődött az anyanyelve, gyönyörűen ki tudja magát fejezni magyarul. Az egymás iránt érzett feltétel nélküli szeretetünk pedig minden kincsnél többet ér.

Ma például ő kísért el a kórházba a heti vérnyomás profil vizsgálatomra. Sajnos még rosszabbak lettek az eredményeim, a csúcsérték elérte a 150/96-ot a mai napon, úgy, hogy meg sem éreztem azt. El sem tudom képzelni mennyi lehet, mikor lüktet a tarkóm, vagy szúródik a szemem a nyomástól. Egyelőre gyógyszert még mindig nem rendeltek el, mindössze annyival lett változtatva az eddigieken, hogy hetente kétszer is mennem kell ilyen vizsgálatra. Nem is bánom ezt az egészet, hiszen a saját, és a Kicsi érdekeit szolgája, viszont bosszantó tud lenni, hogy maga a vizsgálat fél órás, én mégis ott rostololok egy váróban, a véreredményemre és a leleteimre várva három órán keresztül. Kíváncsi vagyok, hogy ebből még mi lesz.

És arra is, hogy vajon a Kicsi bent marad-e a kiírt dátumig. A 34. hét második napja van és azt hiszem, túl vagyunk az első jósló fájáson. Tegnap sikerült elnyújtanom egy vásárlást, több mint két órát kóboroltam a bevásárló központban. Muszáj volt, hiszen nem volt egy pár cipőm, amit fel tudnék húzni a bevizesedett lábamra, papucshoz meg azért annyira nincs jó idő, még talán nyáron is ritka, ha rajtam nyitott cipő, vagy szandál van – elég könnyen fel tudok fázni, ezért elég óvatos vagyok ezekkel a lábbelikkel. És ha már vásároltam, akkor Molly-nak is vettem cipőt, és a nagybevásárlást is lebonyolítottam.

Szóval tegnap ahogy haza estünk, ledőltem Molly-val aludni, legalábbis próbáltam, ámde a fájások jöttek tíz percenként. Ahogy jöttek, szerencsére úgy el is múltak.

Mindezek után tényleg jó az, ha tud az ember lánya minek örülni. Azt pedig még nem kívánhatom, hogy a Kicsi velünk legyen, ő még jó helyen van bent, Anya szíve alatt.

Léna