Terhesnapló 5. - Utolért a „nem érdekelnek a döccenők” időszak

Jó így, felvidámodva írni a naplómat. Azt is ma tudtam meg, hogy egy közelben lakó ismerősöm kicsiny lánya is megszületett a napokban, köszöntöm Hangát, aki elképzelhető, hogy Koppány jövőbeni ovistársa lesz, illetve üdvözlöm az anyukáját is! Babazápor és lassan ennél is jobban beindul az élet netes baráti körömben.

Nem passzióból, hanem fáradtságtól írom egyre később a naplót. Tegnap fél 9-kor a bekapcsolt számítógép mellett lefeküdtem pihenni pár percre, hogy frissült erővel álljak neki a naplóírásnak és arra keltem fél 1-kor, hogy Koppány icereg-ficereg. Reggel egy hatórai ébresztővel kezdtem a napomat, és amiatt szurkoltam, hogy a fájásmérés ne húzódjon bele a délutánba.

Kicsi fiammal egész jól vagyunk, de mint már mondtam, nagyon unom, hogy rohangálással telnek a napjaim. Mondjuk a védőnőm azt mondta, pár hónap múlva meg az lesz a gond, hogy állandóan otthon vagyok - hát igen, még ez is előfordulhat, de akkor legfeljebb elmegyünk sétálni valamerre.

Ma tartunk a 37. hét 5. napjánál, alig várom a kedden esedékes ultrahangot és a kecskeméti fájásmérést! Kicsi fiam görbéje nagyon szépen mutat, mindig megdicsérik, és megemlítik, hogy örülnének, ha ilyen eredményeket látnának mindenkinél. Kicsit noszogatni kellett az utóbbi két mérésen, mert úgy döntött, inkább aludna kicsikét - én is inkább aludtam volna.

Viszont a fájásgörbém - remélem, nem mondok hülyeséget - inkább hasonlít egy ronda egyenes vonalra: nincsenek túl nagy kiugrások, sőt... Onnan tudom, hogy meglepően egyenes ez a vonal, mert az ismerősökkel befényképezgetjük az NST eredményeket és hasonlítgatunk, hátha megértünk valamit belőle. A mai fájásmérésen a félegyházi szülésznő megnyugtatott: vannak, akiknél még szülés alatt sem mérnek óriási fájásokat, nemhogy egy ilyen rutin vizsgálaton.

És most már úgy érzem, készen állok a szülésre! Minden előkészületet megtettem, hogy csakis a kisfiamra figyelhessek, amit meg nem sikerült elintéznem, az már őszintén szólva nem is érdekel. Utolért a „nem érdekelnek a döccenők” időszak - szépen fogalmazva -, majd lesz valahogy.

Elrohantam tegnap a fodrászhoz, hogy még copfba passzírozható, de rövid hajjal várjam Koppányt, mert nem hiszem, hogy pont szárítgatni lesz időm a következő pár hónapban. Felkerestem a vadkerti kozmetikusomat, majd egy nagyon fájdalmas procedúra után nyugtáztam, hogy nem kell majd a kétnapos sörtékkel küzdenem a kórházban. Ezek mind nem tartoznak a hú de fontos dolgok közé, de jó érzéssel töltik el az embert.

Még a kórházas táskák tetejére halmozott egy két apróságot kell táskába passzíroznom, és aztán már csak a heti babaváró porszívózás vár a rezidenciánkon.

Csumpi