Fészekrakó kismamák

Pedig tekintettel arra, hogy 35 hetes terhes voltam éppen, elég őrült küldetésnek tűnik így, gyerekmentes hassal. De hát mit tehet a kismama, ha egyszer megszállja a fészekrakó ösztön?

Mert az bizony megszállja a várandósokat az utolsó hetek valamelyikén, és szegény nagyhasú nekiáll szinte robot módjára port törölni, csiszatolni, mosni-vasalni. Még elvetemültebbek ennél komolyabb munkának fognak neki, ők azok, akik a szülés előtt még felújítják a lakást, festenek, mázolnak, sőt, a berendezést is lecserélik, ha engedi a családi büdzsé. És nemcsak a babaszobában, hanem az egész lakásban.

Persze, ez egy nőtől alapvetően nem meglepő, hiszen mégiscsak mi vagyunk azok, akik a lakásból otthont varázsolunk, mi találjuk ki, hogy az ablakra függöny vagy roló kerüljön, hogy a nappaliban hogyan legyenek elrendezve a bútorok, és hogy az olvasólámpák az ágy két oldalán vagy középen legyenek a falra fúrva. Mi cipeljük kevésbé lelkes emberünket áruházról-áruházra, és mutogatjuk nekik lelkesen, hogy milyen cuki az a díszpárna, vagy hogy melyik kép lenne való a hálószoba falára. Ők meg mást nem tehetnek, mint lelkesen bólogatnak – vagy nem lelkesen -, de összességében nekik sem rossz ez, hiszen egy otthonos lakásba jobb hazaérni, könnyebb kisimulni.

Csakhogy a terhesség során a nőkre ez az otthonteremtési ösztön hatványozottan tör rá, és nem néznek sem embert, sem istent, sem órát, ha a tökéletes családi fészek kialakításáról van szó. Én bizony voltam olyan bolond, hogy magam másztam a létra tetejére, mert végül csak leszedtem azt az egész polcot, és befogtam bárkit, aki látogatóba jött, hogy segítsen leporszívózni a könyveket. Egyenként. Sőt, egy markos férfiemberrel – jelesül az apámmal – még a konvektor fémburkolatát is leszedettem, becipeltettem a fürdőkádba, és olyat tettem, amit előtte soha: lesikáltam kívül-belül.

A gázcsövek sem úszták meg, előtte ugyan időnként le voltak porolva, de most két napig mostam őket mély és valamiféle őrült elszántsággal. Leszedtem a függönyöket, lesikáltam az ablakokat, a szőnyegeket és kárpitokat kitisztítottam, porszívóztam, felmostam, csempét mostam, selejteztem, rámoltam. Kb. olyan tempóban, mintha legalábbis egy maraton lefutására készültem volna. Mindezt munka mellett. És természetesen csakis olyan takarítószerekkel, amelyek nem jelenthettek kárt a születendő gyerekre. Sem a hasamban, sem amikor már kint van.

Esténként pedig, mikor már nem volt pofám zajongani, mert aludt a család többi része, egy kis babaruha-vasalással és hajtogatással nyugtattam pöttyet megtépázott idegeimet és fáradt tagjaimat. Ezt mondjuk, kifejezetten élveztem, haboscukros romantikával méregettem a hasamhoz az apró ingecskéket és rugdalózókat, vajon jók lesznek-e, vajon szép lesz-e bennük az én gyerekem.

Igazság szerint nem volt túl okos dolog részemről, hogy ennyire széthajtottam magam a gyerekvárásban. Ahogy az sem, hogy a hatalmas hasammal a létra tetején egyensúlyoztam, de valahogy nem jutott eszembe, hogy bármi baj lehetne ebből. Pedig akár lehetett is volna, elég egy hátast dobni a létráról – hogy egy hasasról már ne is beszéljünk -, vagy elég lett volna, ha a túlhajszoltság miatt idejekorán beindulnak a fájások.

De tény, hogy hatalmas megnyugvást jelentett, amikor a lakás már csillogott-villogott, és a kiságy már összeszerelve, a ruhák azóta sem látott rendben várta kis gazdáját. Persze, bevontam a család többi tagját is a magam kis őrültségébe, de közben volt bennem egy ilyen kis kontrollmánia is, hogy a legjobb úgy lesz, ha én csinálom meg, mert mi van, ha ők rajtahagynak egy polcon három porszemet.

Ősi ösztön ez a nőkben, és én arra jutottam, valószínűleg azért törhet rá a kismamákra ennyire, mert segít elmélyülni, befelé fordulni, a magzatra koncentrálni már a vajúdás beindulása előtt is. Meg talán azért is, mert utána úgysem nagyon lesz ideje az ember lányának a környezetével törődni, legalábbis egy ideig.

Titeket mennyire darált be a fészekrakó ösztön?