1998 nyarán kezdődött minden!

El is mentem, ahol megállapították, hogy terhes az nem vagyok, viszont van egy csúnya seb a méhszájamon. Először az orvos avval riogatott, hogy lehet, hogy rosszindulatú. Végül szerencsére kiderült, hogy csak egy hámsérülés, és rendszeresen jártam utána kezelésre. Már a kezelés idejének végén tartottunk, amikor is már 1 hete késett a következő mensesem. A doktor úr azt mondta, hogy biztos, hogy nem vagyok állapotos, de ha 1 hét múlva sem lesz semmi, akkor ki kell vizsgálni.

Ekkor augusztus közepén jártunk, és borzasztó hőség volt. Én elég gyakran lettem rosszul, de azt hittem a melegtől. Végül vettem egy terhességi tesztet, és pozitív lett. Annak ellenére, hogy nem terveztük a babát, én nagyon-nagyon boldog voltam. Még aznap délután el is mentünk egy másik orvoshoz, aki közölte, hogy kb. 6 hetes terhes vagyok.

Eleinte szépen, probléma nélkül telt a terhességem, mígnem egyszer enyhén magas vérnyomást mértek nálam. Innentől kezdve a terhesgondozáson mindig egyre magasabb vérnyomást mértek nálam. De az üzemorvos mindig normális értéket mért.

Ettől függetlenül a szülész értágítót írt fel nekem, és elküldött a hypertonia ambulanciára, ahol megállapították, hogy egyáltalán nincs baj a vérnyomásommal, csak idegeskedek. Ennek ellenére nem hagyhattam abba a gyógyszer szedését. Végül a szülész 24 órás vérnyomásmérésre küldött, ennek az eredménye is jó lett, de a gyógyszert továbbra is szednem kellett. Ez végül azt eredményezte, hogy a pulzusszámom emelkedett meg nagyon. Mivel elég sokat is híztam (26 kg-ot!!), az orvos toxémiára gyanakodott, de a vizeletem tiszta volt. Így végül lassan-lassan elérkeztünk a kiírt dátumhoz (1999.02.26.)

Mivel a 41. hétig nem történt semmi, ezért be kellett feküdnöm a kórházba. Vizsgálatok követték egymást, és minden orvos azt állapította meg, hogy éjszaka biztosan megindul a szülés. Nem így történt, ezért másnap irány a szülőszoba CTG-re. A gép szerint pedig erős, 5 perces fájásaim voltak, ezért az orvosok úgy döntöttek, nem kapok oxitocint, mert megindult a szülés. Én ekkorra már nagyon szenvedtem a hatalmas hasamtól, ezért kértem, hogy mégis csináljanak valamit, mert már meg akarom szülni a kisfiamat. Konzílium, főorvosi döntés: rendben.

Megrepesztették a burkot, és bekötötték az infúziót. Ez volt 1999.03.09-én délután 2-kor. Ezek után felgyorsultak az események, és végül 18:55-kor megszületett a kisfiam, Roland (3800 g-mal, és 52 cm-rel). Rögtön a hasamra fektették, és ott is maradt addig, amíg a köldökzsinór pulzált. Ezután elvágták a zsinór, és következtek a szokásos dolgok. Mérés, öltöztetés, gátseb varrás, stb).

A kórházi napok viszonylag elviselhetően teltek, de én valahogy úgy éreztem, valami nincs rendben. Furcsállottam, hogy a negyedik napon is nagyon erősen véreztem. Szóltam is a szülésznőnek, aki a gátseb kezelését végezte, de ő megnyugtatott, hogy minden rendben van. Mivel első gyermekem, így kénytelen voltam hinni neki, nem voltak tapasztalataim. Az ötödik napon rendben hazamehettünk, és ekkor kezdődtek az igazi problémák.

Már az első éjszaka arra ébredtem hogy nagyon fázom. Megmértem a lázam: 39 C fok volt. Hívtuk azonnal az ügyeletet, aki ki is jött, de csak egy lázcsillapító injekciót tudott adni, és hívta a mentőt, hogy vigyen be a szülészeti klinikára. Itt rögtön azt kérdezték, hogy erősen vérzek-e. Én mondtam, hogy nem, mivel a kórházban azt mondták, hogy ez normális. Ekkor felvilágosítottak, hogy ez igenis nagyon erős, már alig kéne véreznem, ezért egyértelműen méhgyulladásról van szó.

Azonnal laborvizsgálatok, majd altatás, és méhűri betapintás. A műtétet végző orvos szerint annyira be volt gyulladva a méhem, hogy szerinte még napokig nem fog lemenni a lázam (az erős antibiotikumok ellenére sem). Igaza is lett, kereken egy hétig volt közel 38 C-os lázam.  Mindeközben szerencsére szoptathattam, igaz szoros nővéri felügyelet alatt.

Egy hét után végre hazamehettünk a kisfiammal, és egy pár hétig rendben is volt minden. Roland úgy 4-5 hetes lehetett, amikor arra lettem figyelmes, hogy az addig nagyon szépen evő gyermekem alig eszik, állandóan nyűgös, és egyre többet bukik. El is vittük orvoshoz, ahol megnyugtattak, hogy semmi baja, csak túlette magát. Ez így ment kb. 1 hétig, majd egyszer már úgy mentünk vissza a gyermekorvoshoz, hogy már egy hét alatt 50 g-ot fogyott. Orvosunk még ekkor is azt mondta, hogy nincs semmi baja, de annyit sikerült elérnem, hogy adott egy beutalót a II. sz. Gyermekklinikára egy hasi ultrahangra. Másnap el is mentünk, és megállapították a pylorus stenosis azaz gyomorkapu szűkület diagnózisát. Másnap meg is műtötték, és szerencsére azóta teljesen egészséges.

Itt jegyzem meg, hogy rengeteg köszönettel tartozunk a gyermekklinika összes dolgozójának. Tényleg úgy végezték a dolgukat, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és rengeteget törődtek velem és a kisfiammal is. Segítettek visszaszoktatni a mellből szoptatásra, mivel a műtét után fokozatosan állhattunk vissza a táplálkozásra, ezért kénytelenek voltunk cumiból etetni. Ennek az lett az eredménye, hogy végül nem akart szopni. Az orvosokban egyszer sem merült föl, hogy tápszert kéne adnom, hanem szép fokozatosan visszaszoktattuk a szopizásra. Természetesen végig csak az én lefejt tejemet kapta. A műtét után nagyon gyorsan gyógyult, és ma már csak egy halvány heg emlékeztet a történtekre.

Megjegyzem, hogy a klinika személyzetéből senki nem kapott pénzt tőlünk. A műtétet végző sebésznek vittünk egy üveg bort az utolsó kontrollon, de még azt sem akarta elfogadni.

A szoptatást nem is hagytuk abba másfél éves koráig, akkor is saját magától hagyta el. Tejem még két hónappal az utolsó szoptatás után is volt, ezért télen még néhány alkalommal adtam neki lefejt tejet pohárból, de egy idő után ezt sem fogadta el.

Ma már 3 éves, egészséges, életerős, és nagyon csintalan kisfiú. Fél éve bölcsibe jár, de azóta sem beteges.

Varga Mónika (Budapest)

2002.01.29