Terhesnapló 6. - Az első szülés emlékei

A kötelező két ultrahangon kívül el lehet menni magánklinikára, ahol a 4 dimenzió csodálatos technijkájával is megkukkolhatjuk születendő gyermekünket. Mindezt horror áron, £90-100 között mozognak a díjak. Így második körben már annyira nem is zavar, de első terhességemnél furcsa volt nagyon, hogy nem igazán vizsgálgatnak.

A szülésznő egyébként nagyon kedves figura, hozzá fogok járni a következő hónapokban. Első találkozás lévén körülbelül másfél órát töltöttem nála. Méregetett, vért vett, és millió kérdést tett fel.

Nagyon sok kérdésnél elgondolkodtam, erre vajon van-e valaki, aki esetleg igennel válaszol. Pl. használok, illetve használtam-e drogokat, beleértve az otthoni köznyelven „szipuzást” (zacskóból ragasztót lélegezni). No meg hogy családon belüli erőszaknak ki vagyok-e téve. Gondoltam, hogy aki igennel válaszolna, az mit keresne itt?! Szóval az ott töltött több mint egy óra alatt volt ilyeneken időm morfondírozni.

Az előző szülésemről is szó esett. Hogy rövid legyek, megírom, hogy mi történt, lassan három évvel ezelőtt. 42 órányi vajúdás után született meg Molly. A létező összes fájdalomcsillapítót kipróbáltam, végül az epidurális érzéstelenítő hatott – valamennyire. Hiába jeleztem, hogy igaz, hogy gyengébb a fájás, de érzem és fáj. „Jól van az úgy, biztos fáradt vagyok, azért nem hat úgy”. Ezt a választ kaptam.

Aztán mikor negyven órányi kínlódás után elérkeztem a pillanathoz, hogy nyomhatok, hiába nyomtam, nem történt semmi. Másfél órán keresztül toltam ki a babát, az istennek sem akart történni semmi. Majd valami szakértő bejött, megvizsgált, és volt a nagy hú meg há!, hogy hát, ez a gyerek elfordította a fejecskéjét, irány a műtő, fogóval szedik ki belőlem. Holott, kikötöttem, hogy ha úgy alakulnak a dolgok és közbe kell avatkozni, akkor csakis a császármetszés jöhet szóba.

Ahhoz viszont már késő volt, veszélyben volt Molly. Azokban a pillanatokban nem bántam semmit, „természetesnek” tűnt, hogy ennek így kell lennie. Végül egy egészséges kisbabának adhattam életet.

A következő másfél évet felépüléssel töltöttem. Lelkileg is nehéz volt feldolgoznom, hogy így alakult - tudom, van, aki rosszabbul jár-, viszont a fizikai felépülés nehezebb volt. Fizioterápiára jártam a megsérült farokcsontommal, amit az elhúzódó kitolás eredményezett. Sokáig ülni sem voltam képes huzamosabb ideig. Választ viszont ezidáig sosem kaptam, hogy mi, miért történhetett. Leginkább az foglalkoztat, vajon miért nem látták korábban, hogy ennek a babának bizony nem úgy áll a buksija, ahogy kellene? Hozzáteszem, nem tapostak meg, nem forgatták. Egymagam próbáltam megszülni.

A szülésznő most viszont azt tanácsolta, menjek be a kórházba, és beszéljek egy illetékes emberrel, akivel kivesézhetem, miért történtek így a dolgok, és hogy ne így, millió megválaszolatlan kérdessel a fejemben induljak neki szülni ismét. De azzal bíztatom magam, hogy a második már könnyebb lesz.

Egyébként most az egyre múló hányingeren és fáradtságon kívül nem igazán gyötör semmi. Az utóbbi napokban meghajtottam magam a munkahelyen, talán azt nem kellett volna. Egy izgő-mozgó kislány mellett, aki igényli az anyukáját 24 órában, nem igazán lehet feltenni a lábam. De nem panaszkodom, „Charlie” együttműködő baba, legalább miatta nem szenvedek.

És még valami. Ma sikerült beszereznem egy kismama farmert, kezd kényelmetlen lenni a többi nadrágom.

Léna