Terhesnapló 6. - Egyszer volt, hol nem volt

Szokásos vérnyomás profil napomra vonultam be a kórházba. Meg sem lepődtem, hogy az osztály már épp zárt volna be, az összes szülésznő készülődött hazafelé, én pedig még mindig ott voltam, CTG-re és vérnyomásmérőhöz szögezve, mivel csak nem voltak jók az értékek. Megszületett a döntés: bent maradok, és ha kell, még aznap este megcsászároznak. Akkor voltam 37 hetes és 1 napos terhes. Gondoltam, nagy baj nem lehet már, de persze a gatyamadzag beszaladt rendesen. Fejben ismét el kellett intéznem az itthoni dolgokat: Anyu Molly-val, Alex pedig jöjjön haza munkából, mert dolog van.

Lekerültem a szülészetre, ahol persze ismét sikerült stabilizálniuk a vérnyomásomat. A stabilizálás azt jelentette, hogy addig tömtek gyógyszerrel, amig elfogadható lett az érték, én pedig világomat nem tudtam a sok szertől. Vénáim már szét voltak lőve, mint egy drogfüggőnek, és kész szenvedés volt minden vérvétel, minden kanül beültetése. De mindent a cél érdekében, ugyebár.

No, ha már stabil voltam, itt ugyan nem lesz császár, visszakerültem osztályra, bent maradtam éjszakára. Alex haza, Molly szintén, anyu készenlétben. Másnap délután hazaengedtek. Az alapgyógyszeremet kiegészítették még napi két pirulával, és tervek szerint szombaton kellett volna visszamennem kontrollra. Ehelyett, másnap hajnalban arra keltem, hogy vacogok, hányingerem van, valami nincs rendben. Fizikailag és lelkileg már annyira el voltam fáradva, hogy könyörögtem, legyen vége ennek az egésznek. Egyszerűen nem tudtam napirendre térni, én nem hívtam volna ezt stabilizált állapotnak – minden volt, csak az nem. Szóval anyut még elcsíptem munkába indulás előtt, hogy jöjjön át, mert be kell mennünk a kórházba.

A pénteken is így eltelt bent. Tele gyógyszerekkel, tele kérdőjelekkel, hogy mégis, akkor most mi lesz. Nem volt két konzultáns, aki egy véleményen lett volna. Mindenki mást mondott, a szülésznők pedig tehetetlenül álltak mellettem, vigasztaltak, hogy ne csüggedjek, már nincs sok hátra. Délután jött a hír: ha minden jó, mehetek haza. Abban a pillanatban már úgy éreztem, hogy ha törik, ha szakad, csak eltelik már ez a maradék másfél hét a kiírt császár időpontig. Persze semmi sem volt jó, mégis maradnom kellett. Annyira most nem is bántam, hogy bent kellett maradnom, végre saját kórtermem volt, ahol egy szál magam voltam, nem zavartam senkit a horkolásommal.

Másnap vizit, és egy konzultáns hölgy, akivel még nem találkoztam. Ő volt a mentőangyalom, és az első olyan személy, aki kerek-perec kijelentette, hogy ez nem állapot, ennek a babának még ma ki kell jönnie. Ez volt május 3-án, délelőtt. Elkezdődött a műtétre való felkészítés. Végre láttam az alagút végén a fényt.

Félelmetes visszagondolni arra, hogy milyen kiélezett elmével műtöttek meg. Minden apró érintést éreztem, felfogtam, hogy mi zajlik körülöttem. 18:05-kor pedig megszületett az apró lény, akira annyira, de ANNYIRA vártunk. Mia Bella, 2830 grammal és 49 centivel. Forró könnyek csorogtak az arcomon végig a műtét alatt. A kislány, aki elvesztette az ikertestvérét a második hónapban. Akinek a gerince miatt jártuk meg a poklot félidőnél. Aki miatt marékszámra kellett szednem a gyógyszereket. Mia, Molly kishúga.

Gyönyörű gondolataimat azonnal félbeszakította egy éles fájdalom a bordáim alatt. Kérdeztem, hogy ez mégis mi a jó nyavalya, mi fáj ennyire rettenetesen? Az anesztes doktornő „megnyugtatott”, hogy csak egy kis magzatvíz jutott a bordáim alá, ne aggódjak, majd ad morfiumot. Nos, háromszor adott a lelkem a csoda morfiumból, mire végre összeférceltek – mellesleg nagyon szépen, felszívódó varratokkal. A megfigyelőben pedig elmondták, hogy ha mindez nem lett volna elég, megsérült a vesevezetékem, és több, mint egy liter vért vesztettem, még itt kell maradnom a szülőszobán megfigyelésre egy darabig.Végül hajnal kettőkör kerültünk vissza a szülészetre. Igazság szerint nem sokra emlékszem ebből az időből, azt hiszem, sok volt a morfium.

Kedden térhettünk haza. A vesevezetékem miatt röntgent csináltak a szülés utáni napon, szerencsére azzal minden rendben volt, további kezelést nem igényelt. A sebem is nagyon szépen gyógyult. És ami a vérnyomásomat illeti? Nos, azt annyira próbálták „stabilizálni” - az ő szavukkal élve -, hogy levitték a béka feneke alá, lábra sem tudtam állni, olyan alacsony lett. Azóta is szednem kell a gyógyszereket, de már csökkentett hatóanyagút.

Ahogy a mesékben is áll, minden jó, ha a vége jó. Mia végre közöttük van, Molly csodálatos nagytestvér, mi pedig büszkébb szülők nem is lehetnénk. De köszönöm, nekem elég volt a terhességből, kettő szőke leányzó elég az életünkben.

Léna