Papinapló 3. – Mimó első hete az új világban

 Az egész hercehurca múlt hét pénteken kezdődött, igaz, akkor még úgy volt, hogy bármi lehet, de inkább semmi. A szokásos heti CTG és vizsgálat szerint minden rendben volt, sőt, már a méhszáj is elkezdett kinyílni. Ennek ellenére senki nem készült szülésre. Virágnak viszont bedurrant a bal oldala, szabályosan szenvedett a fájdalomtól. Mindenki becsípődött ízületre gyanakodott, ami logikus, de utólag már tudjuk: szülési fájdalom volt. Persze lóbalzsamoztuk, meg különféle népi praktikákat is bevetettünk. Szombatra el is múlt a fájdalom, egészen vasárnap estig. Akkor azonban olyan erővel tért vissza, hogy Viru rosszul lett, ezért egyből hívtam a dokit. Berendelt minket a kórházba, mert vélhetően a veséjével van valami. Nem volt. Semmi. Haza is értünk Dunakeszire kb. tizenegyre.

Ami ezután jött, azon utólag már csak nevetünk, de akkor kevésbé volt vicces. Hétfő hajnalban, nagyjából két órával azután, hogy Virággal (ő vizes borogatással és jégzselés zacsival megpakolva) elaludtunk, arra keltem, hogy rohan át a lakáson, és közben azt hallottam, hogy valaki teljes erővel kinyitott egy csapot. Nyilván a magzatvíz volt, ami nem szivárgott vagy csörgedezett, hanem elemi erővel zubogott. Mintha egy tűzcsap elengedte volna magát. Pár nappal korábban a védőnő elmondott mindent, például azt is, hogy ha nem teljesen átlátszó, hanem zöldeskés a magzatvíz, akkor baj van, mert belekakilt a gyerek. Ahogy tanultuk, ez leginkább oxigénhiányt jelent. Mivel enyhén, de zöld volt, nagyon megijedtünk.

Azonnal hívtuk is a dokit, aki mondta, hogy akkor irány vissza a kórházba, ő is jön. Kettőre be is értünk, és reggelig körberajongtak minket a szülésznők, mert alig hitték el, hogy első szüléshez képest ilyen flottul halad Mimó a külvilág felé. Persze Virág ennek megélte a másik oldalát is, hiszen órákig szenvedett a fájdalomtól. Igazi hős.

Hét körül jött az ijedtség, mert kicsit elakadt, nem fért ki az okos feje a csontok között, ráadásul a szívritmust figyelő gép is össze-vissza pittyogott. Hirtelen összeállt egy orvoscsapat, és percek alatt meg is volt a császármetszés. Erre bemehettem, így tudtam puszilgatni Virágot, hogy megnyugodjon. De főleg akkor pihent meg a lelkünk, amikor Mimó felsírt, és az is kiderült, hogy nem tüdőzte le a kakis magzatvizet.

Egy rövid mamás ismerkedés után megkaptam a pólyában, hogy amíg Virágot összerakják, vele lehessek. Nagyjából fél órát voltunk együtt egy csirkemelegítő alatt. Ez az együttlét arról szólt, hogy rongyosra puszilgattam az orrát, mert csodálatos. A mérete, a formája, minden. Ha pálcikán árulnék puszilgatni való műorrokat, akkor biztosan Mimóé lenne a minta. És énekeltem is neki, amin azóta is sokat gondolkodom. Nem azért, mert a hangom teljesen alkalmatlan arra, hogy énekelgessek, hanem mert József Attila Harmatocska című versét daloltam. Ebben az a pláne, hogy az anyukám énekelte nekem egészen kis koromban, és azóta el is felejtettem, hogy létezik. Most, több mint harminc évvel később mégis úgy visszajöttek az emlékek, hogy egymás után kétszer is elénekeltem, annyira meglepődtem.

Ezután három nagyon magányos nap következett, mert az influenzajárvány miatt zárlat volt a kórházban, így nem láthattam a családom. Az első este csak ültem egy bögre kakaóval, és azon gondolkoztam, hogy nem csak a feleségem hiányzik borzasztóan, de már a fiam is. Csütörtökön végül hazajöttek, és azóta Virággal tanuljuk a szülőséget. És elképesztően boldogok vagyunk. Fáradtak, de boldogok.

(Sokak szerint a tejfakasztó buli valójában egyfajta pogány termékenységünnep. Ezen mindenki nyugodtan vitatkozzon, viszont a saját példánk alapján: működik.)