Népességfogyás és politika
45-50 éves korában már három eltartott juthat minden mai bölcsődésre, ha folytatódik az utóbbi évtizedek demográfiai trendje. A népességfogyás mértékét a bal- és a jobboldal egyaránt tragikusnak tartja, de a tendencia megfordítására vonatkozó elképzeléseik nagyon messze állnak egymástól.
"Népesedéspolitikai intézkedésekkel nem lehet választásokat nyerni. A születésszám növeléséhez és a halandósági mutatók csökkentéséhez nagy anyagi befektetésekre van szükség, ám az eredmény - ha egyáltalán lesz - esetleg csak 10-15 év múlva jelentkezik." - így reagált egy, a közelmúltban a nyilvánosság előtt lezajlott purparlé egyik résztvevője, Tóth Pál Péter, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) demográfiai bizottságának elnöke a HVG-nek arra a kérdésére, hogy az egymást követő kormányok deklarált szándékai ellenére miért nem sikerült a rendszerváltás óta még papíron sem kidolgozni egy, a népességfogyást megállítani igyekvő állami programot.
Magyarországon 1981-től kezdve folyamatos és egyre gyorsuló ütemű a demográfiai leépülés. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) legfrissebb adataiból az olvasható ki, hogy a természetes népességfogyás idén januárban Nagymaros, februárban Pannonhalma, márciusban Sümeg, áprilisban Balatonfűzfő, májusban pedig Villány lélekszámával volt azonos mértékű, vagyis 5 hónap alatt az eltemetettek száma összességében 22 ezer fővel haladta meg az élve születettekét. Az utóbbi két évtizedben pedig nemzetközi viszonylatban is példátlan mértékben, csaknem 600 ezer fővel csökkent az ország népessége.
Ha nem vándorol be Magyarországra a rendszerváltás óta mintegy negyedmillió külföldi állampolgár (elsősorban határokon túli magyar), a népességszám már évek óta a tízmilliós lélektani határ alatt volna. A KSH adatai alapján egyébként az Antall- és a Boross-kormány időszakában a halálozások száma mintegy 100 ezerrel, a Horn-kabinet működése alatt 140 ezerrel, az Orbán-adminisztráció idején 165 ezerrel haladta meg a születésekét. Ehhez jön az utóbbi egy évben, a Medgyessy-kabinet hivatalba lépése óta regisztrált 43 ezres természetes fogyás, amit ezúttal is feltehetően körülbelül felerészben tudott ellensúlyozni a "népességimport", vagyis a bevándorlás.
A politikai aréna mindkét oldalán sürgetik - elvileg - a jobboldal által régóta katasztrofálisnak minősített demográfiai helyzet megváltoztatását. "A népességfogyás megállítása nemzeti ügy, ezért a nemzeti közép kormányának mindent meg kell tennie a folyamat visszaszorítása érdekében" - jelentette ki legutóbb a népesedési világnapon (július 11-én) egy pesti kórház szülészeti osztályán Medgyessy Péter miniszterelnök. A 2001 júliusában megalakított Népesedési Kormánybizottság (NK) elnöki tisztségét is betöltő kormányfő - konkrétumokat nem tartalmazó - "ünnepi nyilatkozatát" azonban egy váratlannak tetsző esemény követte. Egy ugyancsak július 11-ére időzített levélben az MTA demográfiai bizottsága ugyanis szükségesnek tartotta felhívni a miniszterelnök figyelmét, hogy "az ország népességszámának fogyása az összes negatív következményeivel együtt rohamosan fel fog gyorsulni", amennyiben egy "komplex, kiszámítható és nemzeti konszenzusra támaszkodó" népesedéspolitika nem változtat a mai helyzeten.
A szakértők váratlan petíciója állítólag megütközést keltett az ütemes munkára berendezkedett NK-ban, ahol várhatóan ez év végére készül majd el a nemzeti népesedési kormányprogramnak a jövő évben még társadalmi vitára bocsátani kívánt tervezete. "Az állásfoglalás néhány megállapítása meglepetést okozott" - állt az akadémiai testület levelére válaszoló sajtóközleményben, amit Szekeres Imre miniszterelnökségi államtitkár, az NK titkára jegyzett. A szocialista politikus emlékeztetett arra, hogy az MTA demográfiai bizottsága tagjainak közreműködésével "több mint 10 millió forint értékű megbízás keretében" folyó kutatások alapján "az érintettek pontosan tudhatják, hogy a kormány kiemelt figyelmet fordít a feladatra". Szekeres nem mulasztott el utalni arra sem, hogy a népesedési program további munkálataira s a társadalmi vitára újabb 100 millió forintot különített el a kabinet. A HVG-nek nyilatkozó államtitkár egyébként érzékeltette, hogy a jövőben esetleg megnehezülhet az együttműködés az MTA szakbizottsága és a Miniszterelnöki Hivatal között.
A tudós bizottság nem először fordult sürgős állami beavatkozást szorgalmazó memorandummal hivatalban lévő miniszterelnökhöz. "Magyarország népességének 1981 óta tartó fogyása ma már köztudott... A kedvezőtlen folyamatok öngerjesztővé váltak, a legújabb előreszámítások szerint a lakosság létszáma a jövő század közepére 6 millióra csökkenhet" - verte félre a harangot már 1999. március 23-án is az akadémiai testület egy Orbán Viktorhoz intézett, Cseh-Szombathy László akadémikus és Tóth Pál Péter által jegyzett levélben. Az akkori állásfoglalást két hónap múlva egy 6 fős népesedéspolitikai ad hoc bizottság felállítása, egy évvel később pedig egy, a miniszterelnökségnek átadott 500 oldalas tanulmánykötet elkészítése követte. 2001 júliusában, a népesedési világnap előestéjén pedig az Orbán-kabinet döntést hozott a 20 fős (többségében miniszterekből álló) kormánybizottság felállításáról, amely azonban a 2001. december 31-éig beígért népesedési programot végül is nem készítette el.
A népesedési krízis mélyebb értékelését a politizáló közvélemény azonban a rendszerváltást követő miniszterelnökök közül eddig csak a kérdést első számú nemzetstratégiai ügyként kezelő Orbán Viktortól hallhatta több alkalommal is 1998 és 2002 között. "Magyarország még mindig szenved természetesen attól a bajtól, amit demográfiai problémának neveznek. ... Talán megkockáztathatom, hogy egész Európa beteg, hiszen az a társadalom, amely arra képtelen, hogy természetes úton a saját maga fönntartásáról gondoskodjék, az beteg, hanyatló társadalom, beteg és hanyatló civilizáció" - jelentette ki például 2001 októberében a parlamentben az előző miniszterelnök.
Hogy miért is kell a jelenlegi kormánynak legalább két év a népesedési program kidolgozásához (a társadalmi vitával együtt), ha már az előző szocialista-liberális kabinet is tett előkészületeket egy ilyen stratégia elkészítéséhez (HVG, 1998. május 8.) - e kérdésre nem könnyű válaszolni. Legalábbis, ha abból indulunk ki, hogy a Medgyessy-adminisztráció csakugyan meg akarja fordítani Magyarország romló demográfiai mutatóit. Egy valóban széles konszenzuson nyugvó nemzeti népesedési koncepció megszületésével kapcsolatosan ugyanakkor aligha érdemes túlzott illúziókat táplálni. Az utóbbi években kiderült, hogy a jobb- és a baloldal a demográfiai krízis esetében is élesen különböző elképzelésekkel rendelkezik. Míg a mai kormánypártok népesedési politikája például arra az alapelvre épül, hogy a "ki hány gyereket vállal?" kérdés abszolút magánügy, az előző koalíció pártjai abból indulnak ki: a nemzet fennmaradása és - gazdasági okokból is - veszélyes mértékű elöregedésének megelőzése érdekében az államnak támogatnia kell a gyermekvállalási hajlandóság erősítését. A megcélzott kedvezményezettek körét illetően ugyancsak komoly eltérés mutatkozik a két tábor törekvései között. Miközben a baloldal "szegénypolitikai eszközökkel", vagyis közvetlen pénzügyi juttatásokkal (elsősorban a családi pótlék emelésével) akarva-akaratlan az alsó társadalmi rétegeket igyekszik támogatni a "nekünk minden gyermek egyformán fontos" elv jegyében, a jobboldal - adókedvezményekkel - a középosztályt óhajtaná több gyermek vállalására ösztönözni.
A bevándorlási csatornák szélesítésének, mint a népesedési politika egy további elemének alkalmazhatóságát is másképp látszik megítélni a baloldal, mint a keresztény-nemzeti tábornak legalábbis egy része. Utóbbiak történelmi bűnnek tartanák - miként azt Csapody Miklós MDF-es képviselő a parlamentben még az előző ciklus utolsó évében kifejtette -, ha bárki is az anyaország mesterséges ember-utánpótlási bázisaként tekintene a határon túli magyarságra. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy egy másik jobboldali politikus, az ugyancsak MDF-es Kelemen András viszont egy évvel korábban arról beszélt az Országgyűlésben, hogy például a tömeges asszimilációnak kitett moldvai csángók esetében nem kellene okvetlenül a szülőföldön megtartás elvét követni.
A népességpótlás mértékéről és irányáról folyó, eddig igencsak diszkrét vita közepette az egymást követő kabinetek mindenesetre növekvő mértékben éltek az "emberimport" lehetőségével. A KSH éves adataiból arra lehet következtetni, hogy a Horn-kormány idején mintegy 55 ezer, az Orbán-kabinet időszakában 75 ezer külföldi állampolgárt fogadott be a részleges munkaerőhiánnyal küszködő Magyarország. A bevándorlók számáról közzétett hatósági kimutatások azonban minden jel szerint komoly mértékben eltértek a tényleges migrációs mutatóktól. Így állhatott elő az a helyzet, hogy miközben a demográfusszakma 2001 nyarára prognosztizálta Magyarország lakosságszámának 10 millió alá csökkenését, a tavalyelőtti népszámlálás során csaknem 200 ezer, korábban regisztrálatlan személyt találtak az országban. A KSH által mért ezredfordulós lélekszám végül is 10,2 millió lett, ami miatt több évre visszamenőleg is módosítani kellett a hivatal kérdéses adatait. A nem várt kedvező fordulat - amellyel kapcsolatban mindeddig sem a hatóságok, sem a demográfusok nem szolgáltak kellő magyarázattal - legfeljebb lélektani értelemben adott némi haladékot a magyar hatóságoknak arra, hogy eldöntsék: jobban vagy kevésbé akarják megnyitni a "migrációs kaput"? Ugyancsak válaszra vár az a politikai preferenciák által is színezett kérdés, hogy alapvetően a határon túli nemzetrészeket tekinti-e a demográfiai utánpótlási bázisnak a magyar állam, vagy mondjuk a kelet-ázsiai bevándorlók előtt is szélesebbre tárná-e az ajtót. A már korábban jelzett filozófiai különbségek miatt eleve kétségesnek tűnik azonban, hogy egy kormányzati műhelyben készülő program, amely nyilván az aktuális hatalomhoz közel álló demográfusok és szociológusok álláspontjára kíván támaszkodni, képes lesz az ellenzék által is követendőnek tartott stabil népesedéspolitikai irányokat meghatározni.
A születések száma évek óta Kelet-Közép-Európában marad el a legnagyobb mértékben a mortalitási mutatóktól. A magyar társadalom jelenleg csak kétharmad részben képes önmaga újratermelésére. Az ország fokozatos elöregedése miatt egyes becslések szerint a ma nagyjából azonos létszámú aktív és inaktív népesség aránya 2050-re drasztikusan megváltozhat: akár három eltartott is juthat egy-egy keresőre, ami viszont az utóbbiak tömeges elvándorlásához vezethet. A mélyülő demográfiai válság hátterében ugyanakkor új jelenségek is érzékelhetők. A kutatók által korábban hagyományosan gyerekszeretőnek talált magyar társadalomban a legutóbbi vizsgálatok során már számottevő, a gyermektelenséget ideális állapotnak tekintő csoportot találtak a demográfusok. Míg az 1980-as évek végén és az 1990-es évek közepén a közvélemény egészében 3-4 százalék volt az akaratlagos gyerektelenség híveinek száma, ma már a szülőképes korú népesség egyes rétegeiben ez az arány felmérések szerint 20 százalék körül alakul. A népesedési folyamatok drámai változása miatt egyes szakértők radikális lépéseket sürgetnek a "hanyatló társadalmak" reprodukciós képességének helyreállítása érdekében. Kamarás Ferenc, a KSH munkatársa egyik tanulmányában Demény Pál magyar származású amerikai demográfus javaslataira emlékeztet, aki szerint egy népesedéspolitikai paradigmaváltás érdekében a felnevelt gyerekek számától is függővé kéne tenni az időskorúak állam által garantált gazdasági biztonságát, míg a politikai életben meg kellene fontolni azt, amivel a 8 gyermekes szabaddemokrata képviselő, Mécs Imre már 1996-ban próbálkozott, a gyerekszámmal valamilyen módon arányos választójog bevezetését.
"Népesedéspolitikai intézkedésekkel nem lehet választásokat nyerni. A születésszám növeléséhez és a halandósági mutatók csökkentéséhez nagy anyagi befektetésekre van szükség, ám az eredmény - ha egyáltalán lesz - esetleg csak 10-15 év múlva jelentkezik." - így reagált egy, a közelmúltban a nyilvánosság előtt lezajlott purparlé egyik résztvevője, Tóth Pál Péter, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) demográfiai bizottságának elnöke a HVG-nek arra a kérdésére, hogy az egymást követő kormányok deklarált szándékai ellenére miért nem sikerült a rendszerváltás óta még papíron sem kidolgozni egy, a népességfogyást megállítani igyekvő állami programot.
Magyarországon 1981-től kezdve folyamatos és egyre gyorsuló ütemű a demográfiai leépülés. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) legfrissebb adataiból az olvasható ki, hogy a természetes népességfogyás idén januárban Nagymaros, februárban Pannonhalma, márciusban Sümeg, áprilisban Balatonfűzfő, májusban pedig Villány lélekszámával volt azonos mértékű, vagyis 5 hónap alatt az eltemetettek száma összességében 22 ezer fővel haladta meg az élve születettekét. Az utóbbi két évtizedben pedig nemzetközi viszonylatban is példátlan mértékben, csaknem 600 ezer fővel csökkent az ország népessége.
Ha nem vándorol be Magyarországra a rendszerváltás óta mintegy negyedmillió külföldi állampolgár (elsősorban határokon túli magyar), a népességszám már évek óta a tízmilliós lélektani határ alatt volna. A KSH adatai alapján egyébként az Antall- és a Boross-kormány időszakában a halálozások száma mintegy 100 ezerrel, a Horn-kabinet működése alatt 140 ezerrel, az Orbán-adminisztráció idején 165 ezerrel haladta meg a születésekét. Ehhez jön az utóbbi egy évben, a Medgyessy-kabinet hivatalba lépése óta regisztrált 43 ezres természetes fogyás, amit ezúttal is feltehetően körülbelül felerészben tudott ellensúlyozni a "népességimport", vagyis a bevándorlás.
A politikai aréna mindkét oldalán sürgetik - elvileg - a jobboldal által régóta katasztrofálisnak minősített demográfiai helyzet megváltoztatását. "A népességfogyás megállítása nemzeti ügy, ezért a nemzeti közép kormányának mindent meg kell tennie a folyamat visszaszorítása érdekében" - jelentette ki legutóbb a népesedési világnapon (július 11-én) egy pesti kórház szülészeti osztályán Medgyessy Péter miniszterelnök. A 2001 júliusában megalakított Népesedési Kormánybizottság (NK) elnöki tisztségét is betöltő kormányfő - konkrétumokat nem tartalmazó - "ünnepi nyilatkozatát" azonban egy váratlannak tetsző esemény követte. Egy ugyancsak július 11-ére időzített levélben az MTA demográfiai bizottsága ugyanis szükségesnek tartotta felhívni a miniszterelnök figyelmét, hogy "az ország népességszámának fogyása az összes negatív következményeivel együtt rohamosan fel fog gyorsulni", amennyiben egy "komplex, kiszámítható és nemzeti konszenzusra támaszkodó" népesedéspolitika nem változtat a mai helyzeten.
A szakértők váratlan petíciója állítólag megütközést keltett az ütemes munkára berendezkedett NK-ban, ahol várhatóan ez év végére készül majd el a nemzeti népesedési kormányprogramnak a jövő évben még társadalmi vitára bocsátani kívánt tervezete. "Az állásfoglalás néhány megállapítása meglepetést okozott" - állt az akadémiai testület levelére válaszoló sajtóközleményben, amit Szekeres Imre miniszterelnökségi államtitkár, az NK titkára jegyzett. A szocialista politikus emlékeztetett arra, hogy az MTA demográfiai bizottsága tagjainak közreműködésével "több mint 10 millió forint értékű megbízás keretében" folyó kutatások alapján "az érintettek pontosan tudhatják, hogy a kormány kiemelt figyelmet fordít a feladatra". Szekeres nem mulasztott el utalni arra sem, hogy a népesedési program további munkálataira s a társadalmi vitára újabb 100 millió forintot különített el a kabinet. A HVG-nek nyilatkozó államtitkár egyébként érzékeltette, hogy a jövőben esetleg megnehezülhet az együttműködés az MTA szakbizottsága és a Miniszterelnöki Hivatal között.
A tudós bizottság nem először fordult sürgős állami beavatkozást szorgalmazó memorandummal hivatalban lévő miniszterelnökhöz. "Magyarország népességének 1981 óta tartó fogyása ma már köztudott... A kedvezőtlen folyamatok öngerjesztővé váltak, a legújabb előreszámítások szerint a lakosság létszáma a jövő század közepére 6 millióra csökkenhet" - verte félre a harangot már 1999. március 23-án is az akadémiai testület egy Orbán Viktorhoz intézett, Cseh-Szombathy László akadémikus és Tóth Pál Péter által jegyzett levélben. Az akkori állásfoglalást két hónap múlva egy 6 fős népesedéspolitikai ad hoc bizottság felállítása, egy évvel később pedig egy, a miniszterelnökségnek átadott 500 oldalas tanulmánykötet elkészítése követte. 2001 júliusában, a népesedési világnap előestéjén pedig az Orbán-kabinet döntést hozott a 20 fős (többségében miniszterekből álló) kormánybizottság felállításáról, amely azonban a 2001. december 31-éig beígért népesedési programot végül is nem készítette el.
A népesedési krízis mélyebb értékelését a politizáló közvélemény azonban a rendszerváltást követő miniszterelnökök közül eddig csak a kérdést első számú nemzetstratégiai ügyként kezelő Orbán Viktortól hallhatta több alkalommal is 1998 és 2002 között. "Magyarország még mindig szenved természetesen attól a bajtól, amit demográfiai problémának neveznek. ... Talán megkockáztathatom, hogy egész Európa beteg, hiszen az a társadalom, amely arra képtelen, hogy természetes úton a saját maga fönntartásáról gondoskodjék, az beteg, hanyatló társadalom, beteg és hanyatló civilizáció" - jelentette ki például 2001 októberében a parlamentben az előző miniszterelnök.
Hogy miért is kell a jelenlegi kormánynak legalább két év a népesedési program kidolgozásához (a társadalmi vitával együtt), ha már az előző szocialista-liberális kabinet is tett előkészületeket egy ilyen stratégia elkészítéséhez (HVG, 1998. május 8.) - e kérdésre nem könnyű válaszolni. Legalábbis, ha abból indulunk ki, hogy a Medgyessy-adminisztráció csakugyan meg akarja fordítani Magyarország romló demográfiai mutatóit. Egy valóban széles konszenzuson nyugvó nemzeti népesedési koncepció megszületésével kapcsolatosan ugyanakkor aligha érdemes túlzott illúziókat táplálni. Az utóbbi években kiderült, hogy a jobb- és a baloldal a demográfiai krízis esetében is élesen különböző elképzelésekkel rendelkezik. Míg a mai kormánypártok népesedési politikája például arra az alapelvre épül, hogy a "ki hány gyereket vállal?" kérdés abszolút magánügy, az előző koalíció pártjai abból indulnak ki: a nemzet fennmaradása és - gazdasági okokból is - veszélyes mértékű elöregedésének megelőzése érdekében az államnak támogatnia kell a gyermekvállalási hajlandóság erősítését. A megcélzott kedvezményezettek körét illetően ugyancsak komoly eltérés mutatkozik a két tábor törekvései között. Miközben a baloldal "szegénypolitikai eszközökkel", vagyis közvetlen pénzügyi juttatásokkal (elsősorban a családi pótlék emelésével) akarva-akaratlan az alsó társadalmi rétegeket igyekszik támogatni a "nekünk minden gyermek egyformán fontos" elv jegyében, a jobboldal - adókedvezményekkel - a középosztályt óhajtaná több gyermek vállalására ösztönözni.
A bevándorlási csatornák szélesítésének, mint a népesedési politika egy további elemének alkalmazhatóságát is másképp látszik megítélni a baloldal, mint a keresztény-nemzeti tábornak legalábbis egy része. Utóbbiak történelmi bűnnek tartanák - miként azt Csapody Miklós MDF-es képviselő a parlamentben még az előző ciklus utolsó évében kifejtette -, ha bárki is az anyaország mesterséges ember-utánpótlási bázisaként tekintene a határon túli magyarságra. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy egy másik jobboldali politikus, az ugyancsak MDF-es Kelemen András viszont egy évvel korábban arról beszélt az Országgyűlésben, hogy például a tömeges asszimilációnak kitett moldvai csángók esetében nem kellene okvetlenül a szülőföldön megtartás elvét követni.
A népességpótlás mértékéről és irányáról folyó, eddig igencsak diszkrét vita közepette az egymást követő kabinetek mindenesetre növekvő mértékben éltek az "emberimport" lehetőségével. A KSH éves adataiból arra lehet következtetni, hogy a Horn-kormány idején mintegy 55 ezer, az Orbán-kabinet időszakában 75 ezer külföldi állampolgárt fogadott be a részleges munkaerőhiánnyal küszködő Magyarország. A bevándorlók számáról közzétett hatósági kimutatások azonban minden jel szerint komoly mértékben eltértek a tényleges migrációs mutatóktól. Így állhatott elő az a helyzet, hogy miközben a demográfusszakma 2001 nyarára prognosztizálta Magyarország lakosságszámának 10 millió alá csökkenését, a tavalyelőtti népszámlálás során csaknem 200 ezer, korábban regisztrálatlan személyt találtak az országban. A KSH által mért ezredfordulós lélekszám végül is 10,2 millió lett, ami miatt több évre visszamenőleg is módosítani kellett a hivatal kérdéses adatait. A nem várt kedvező fordulat - amellyel kapcsolatban mindeddig sem a hatóságok, sem a demográfusok nem szolgáltak kellő magyarázattal - legfeljebb lélektani értelemben adott némi haladékot a magyar hatóságoknak arra, hogy eldöntsék: jobban vagy kevésbé akarják megnyitni a "migrációs kaput"? Ugyancsak válaszra vár az a politikai preferenciák által is színezett kérdés, hogy alapvetően a határon túli nemzetrészeket tekinti-e a demográfiai utánpótlási bázisnak a magyar állam, vagy mondjuk a kelet-ázsiai bevándorlók előtt is szélesebbre tárná-e az ajtót. A már korábban jelzett filozófiai különbségek miatt eleve kétségesnek tűnik azonban, hogy egy kormányzati műhelyben készülő program, amely nyilván az aktuális hatalomhoz közel álló demográfusok és szociológusok álláspontjára kíván támaszkodni, képes lesz az ellenzék által is követendőnek tartott stabil népesedéspolitikai irányokat meghatározni.
A születések száma évek óta Kelet-Közép-Európában marad el a legnagyobb mértékben a mortalitási mutatóktól. A magyar társadalom jelenleg csak kétharmad részben képes önmaga újratermelésére. Az ország fokozatos elöregedése miatt egyes becslések szerint a ma nagyjából azonos létszámú aktív és inaktív népesség aránya 2050-re drasztikusan megváltozhat: akár három eltartott is juthat egy-egy keresőre, ami viszont az utóbbiak tömeges elvándorlásához vezethet. A mélyülő demográfiai válság hátterében ugyanakkor új jelenségek is érzékelhetők. A kutatók által korábban hagyományosan gyerekszeretőnek talált magyar társadalomban a legutóbbi vizsgálatok során már számottevő, a gyermektelenséget ideális állapotnak tekintő csoportot találtak a demográfusok. Míg az 1980-as évek végén és az 1990-es évek közepén a közvélemény egészében 3-4 százalék volt az akaratlagos gyerektelenség híveinek száma, ma már a szülőképes korú népesség egyes rétegeiben ez az arány felmérések szerint 20 százalék körül alakul. A népesedési folyamatok drámai változása miatt egyes szakértők radikális lépéseket sürgetnek a "hanyatló társadalmak" reprodukciós képességének helyreállítása érdekében. Kamarás Ferenc, a KSH munkatársa egyik tanulmányában Demény Pál magyar származású amerikai demográfus javaslataira emlékeztet, aki szerint egy népesedéspolitikai paradigmaváltás érdekében a felnevelt gyerekek számától is függővé kéne tenni az időskorúak állam által garantált gazdasági biztonságát, míg a politikai életben meg kellene fontolni azt, amivel a 8 gyermekes szabaddemokrata képviselő, Mécs Imre már 1996-ban próbálkozott, a gyerekszámmal valamilyen módon arányos választójog bevezetését.
Babus Endre
Forrás: hvg.hu
