Ezért adtam anno hálapénzt, ma már biztosan nem tenném

Valamivel több mint egy évvel ezelőtt történt, boldogan készültünk a 13. heti ultrahang vizsgálatra az orvosunkhoz. Felfeküdtem a vizsgáló asztalra, a megszokott rend szerint közelített felém a hüvelyi ultrahangkészülék, amelyet az orvosom szép lassan el is kezdett mozgatni.  „Itt vannak a kis lábai, a kezek is jónak tűnnek...” – kezdte nagy átéléssel a mondatot, aztán amikor a babánk fejéhez érkezett, gyanúsan elhallgatott. Azt mondta, nem egyértelmű amit lát, épp ezért szükség lenne egy komolyabb vizsgálatra is, de a helyzet az, hogy furcsa a magzat fejformája. Összetörtem. Már a második terhességem volt, az előző spontán vetéléssel fejeződött be a 6. héten. Másnapra kaptunk időpontot egy genetikai szűrvizsgálatra, ahol sajnos megerősítették a doktor úr gyanúját: fejlődési rendellenességgel állunk szemben. A magzat agya valamilyen külső behatásnak köszönhetően egyszer csak megállt a fejlődésben és nagy esély volt arra is, hogy nyitott gerinccel jönne világra, már ha egyáltalán kihúzná addig.

Mivel több orvosi szakvélemény is azt mondta, hogy ha kései vetélésre nem is, de halva születésre, vagy csak néhány órás életciklusra számíthatunk, így fájó szívvel, de úgy határoztunk, sem a babánknak, sem magunknak nincs szüksége ilyesfajta szenvedésre. Visszahívtam az eredménnyel az orvosomat, aki gyorsan továbbított egy régi kollegájához, úgymond sürgősségi beavatkozásra, hiszen ha még napokat várunk, már nagy eséllyel megszületik velem a fejletlen magzatot.

A magánorvosom finoman jelezte ugyan, hogy a doki kissé „favágó stílusú”, de én inkább nevezném érzéketlennek a fickót. Másnap reggel, minimális alvás után és a sírástól elködösült fejjel jelentkeztem a kórház betegfelvételénél. A doki jött, ahogy ígérte, felküldött a szülészeti osztályra, hogy vegyék fel az adataimat és befektessenek egy kórterembe, ahol kivárhatom a műtét idejét.

Pár óra múlva már fogszorítva feküdtem a vizsgálóasztalon szétfeszített lábakkal, ahol azt a bizonyos pálcikát helyezte fel a kellő helyre, hogy beinduljon a méhszájam tágulása.

Mivel az előző vetélést követően is alkalmaztak nálam küretet, így nagyjából tudtam mire is számítsak. A terembe visszatérve még pár órát vártam az ismert tünetekre, de sem fájás, sem vérzés nem jelentkezett. Egy nővér közben bejött és közölte, most már ihatok, ha akarok. Mondtam neki, hogy úgy tudom, nem szabad a műtét előtt. Mint kiderült, már azt hitte túl is vagyok rajta, összekevert a szobában fekvő másik nővel. Hát így megy ez! Nyugtáztam akkor magamban. De vajon mi van, ha az ember nincs épp magánál? Bár abban az állapotban nem sok minden érdekelt, leginkább csak az járt a fejemben, hogy vajon jobb lenne-e ott maradni a műtőasztalon, mint hazatérve ismét elviselni a minket ért csalódást és a ránk nehezedő gyászt. A negatív gondolatokból a műtős fiú zökkentett ki, aki kedvesen bekísért a rettegett helyre. Ott aztán ismét a mogorva orvos sürgött-forgott körülöttem, alig vártam, hogy megkapjam az altatót és ne halljak az egészből semmit.

Amikor a műtét után magamhoz tértem, a doki épp bejött az ajtón, felhajtotta a kórházi ágyban rám dobott takarót, hogy ellenőrizze mennyire vérzek, majd pár percre mellém ült egy székre.

„Elég sok vért vesztett, már nagyon nagy volt a méhe és a magzat sem volt piskóta. Benn tartom éjszakára, de ha holnap rendben van, már mehet is.” – mondta, én pedig a vérveszteségtől való hidegrázásomban épp csak bólogatni tudtam, mutatva, hogy felfogtam a dolgot.

Számítottam rá, hogy egy soron kívüli műtétért kérni fog valamit, és valóban, az orvosom is utalt rá finoman, hogy ez a doki nem ingyen vállalja az ilyen rizikósabb beavatkozásokat. A férjemmel még előző este betettünk 30.000 forintot egy borítékba, hogy amikor majd jön értem, megköszönjük az orvos igyekezetét.

Bevallom, annak ellenére, hogy fel voltam készülve rá, hogy egy állami intézményben adok némi „zsebpénzt” egy orvosnak, -azért, hogy bevállalt egy veszélyesebb műtétet-, igencsak lesokkolt ez az összeg és persze a stílus is. Miután kiment a szobámból és felocsúdtam, hívtam a férjemet, hogy ugyan csapjon már hozzá még egy húszast a boríték addigi tartalmához. Nyilván hozzá is rakott, hiszen csak azt várta, hogy egészségesen hazavihessen. A hazaengedésem napján a doki pontosan érkezett, - nyilván nem akart lecsúszni a fizetésről-, mézes-mázasan kezet fogott a férjemmel, nekem még elmondta, hogy mehetek kontrollra a saját orvosomhoz is, ha nem akarok oda visszajönni, és ennyi.

Négy nappal később, a kanapénkra száműzve szörfölgettem a netes hírek között és rábukkantam egy érdekes főcímre: „felfüggesztették a hálapénzt kérő főorvost”. Azonnal éreztem, hogy róla van szó. Végigolvasva számtalan nő beszámolóját a Facebookon és egyéb fórumokon, gyorsan leesett, hogy az a kiskassza talán nem is volt olyan kicsi, mint amilyennek a doki előadta. Olyan történetek kerültek róla napvilágra, hogy csak pilláztam és sorra olvastam fel őket a férjemnek. Persze ott volt a másik oldal is, ami mellette szólt, hiszen rengeteg nőn és gyermekén segített, köztük, - valljuk be,- rajtam is, hiszen precízen, hiba nélkül végezte a munkáját, aminek köszönhetően a méhem épen megúszta a beavatkozást és hamarosan életet adhatok egy egészséges gyermeknek.

Mai fejjel, főleg a "hálapénz törvény" bevezetése óta már biztosan nem dugnék pénzt egyetlen orvos zsebébe sem, és talán már arra is lenne merszem, hogy beálljak a sorba azok mellé a bátor édesanyák mellé, akik felemelték a szavukat az említett orvos, vagy más, etikátlanul eljáró orvos ellen. 

De akkor, ott, abban a sérülékeny állapotomban semmilyen körülmény nem számított, csak az, hogy túléljek. Hogy túléljem a fájdalmat, hogy megint csak "majdnem anya" vagyok.

(Cikkünk frissült.)