Amit minden anyukának tudnia kell a másodlagos meddőségről
Őszintén szólva, bár hallottam a jelenségről és tudtam, hogy létezik olyan, hogy valaki egy vagy több gyermek sikeres kihordása és megszülése után, nem tud többé teherbe esni (azaz másodlagos meddőségben szenved), de sosem foglalkoztatott igazán a téma, nem olvastam utána, hiszen fel sem merült bennem, hogy én is kerülhetek ilyen helyzetbe. Egészen addig, amíg bele nem csöppentem a kellős közepébe…
Lili kislányom megszületése után egy évvel, úgy döntöttünk a férjemmel, hogy szeretnénk még egy gyermeket. Mindig is az volt a vágyunk, hogy két gyerekünk szülessen, és a korkülönbség ne legyen túl nagy, maximum 2-3 év. A próbálkozásaink azonban kudarcot vallottak, az együttléteink sokszor fájdalmasak voltak, így fél év sikertelenség után elhatároztuk, hogy kivizsgáltatjuk magunkat. Nem értettük, hogy ha az első várandósság olyan könnyen összejött és gyakorlatilag teljesen zökkenőmentesen zajlott le a kilenc hónap, akkor vajon mi állhat a dolog hátterében, hogy most nem megy újra?!
Az orvosom ugyan megnyugtatott, hogy minden rendben velem, velünk a leletek alapján, mégis, ezzel párhuzamosan beutalt egy meddőségi klinikára.
Gyötrelmes hónapok következtek. Az út, amin elindultunk, teljesen ismeretlen volt számunkra és a szívünk mélyén tudtuk, hogy az „ítélet” végleges: a tömérdek vizsgálat eredményei nélkül is tisztában voltunk vele, hogy valamelyikünkkel valami nincs rendben. Persze én sokkal jobban rágtam magam, mint Péter, a férjem. Kikészített, hogy csak a ciklusom bizonyos napjaira korlátoztuk az együttléteinket, az intimitás teljesen eltűnt a kapcsolatunkból és mindeközben azt éreztem, hogy a kiterjedt baráti társaságom egyetlen tagjában sem bízhatok meg. Ez persze nem róluk szólt (nekem vannak a világon a legjobb barátaim!), hanem arról a belső harcról, ami felemésztette a mindennapjaimat, befúrta magát minden gondolatomba, nem tudtam egy percre sem szabadulni tőle: hogy meddő vagyok, amit minden bizonnyal egy stigma is jelez a homlokomon. Egy skarlátbetű, amit mindenki lát, ami miatt mindenki sajnál és szán.
Aztán végül kiderült, hogy Petivel van baj. Ami akkor már teljesen mindegy volt, mármint az, hogy ki miatt nem tudok teherbe esni, és valójában a kapcsolatunk mindig is annyira erős, őszinte és meghitt volt, hogy tudtuk, hogy együtt bármit kibírunk… De akkor, ott, ez egy óriási pofon volt. Petit nagyon megviselte: éreztem, hogy aznap, mikor „papírunk” is lett róla, hogy a hónapok óta tartó küzdelemnek „ő a felelőse” (noha, soha, de soha nem így gondoltam erre), eltört benne valami, és akkor esett igazán kétségbe.
Számomra persze valamilyen szinten megkönnyebbülés volt, hogy képes lehetek teherbe esni – hát melyik nő számára ne lenne az? És persze az is fontos lépés volt, hogy egy mozaik-darabbal közelebb jutottunk a megoldáshoz.
Az eredményt 3 inszemináció követte. Mind sikertelenek. Minden hiába. Legalábbis úgy tűnt… Az összes emberi kapcsolatom és az idegeim is rendesen próbára lettek téve.
Azután, bumm! Mikor egy következő konzultációra mentem az orvosomhoz, közölte, hogy megtalálta a számomra legmegfelelőbb megoldást! Az IVF, vagy lombik program pedig tényleg hatásosnak bizonyult. Borzasztó nehéz volt feldolgozni, mindkettőnknek, hogy hogyan jutottunk ide a természetes teherbe eséstől, de amikor az eljárás végén, 4 embrióból kettőt kiválasztottunk, és iker-terhességem lett, az a pillanat mindent elfeledtetett!
Valahogy hirtelen nyugalom szállt meg, és az oly régóta elveszettnek hitt intimitás és meghittség visszatért a kapcsolatunkba. A terhességem innentől kezdve zökkenőmentessé vált.
Azóta eltelt több mint 10 év, és én mai napig mindig percben hálát adok az égnek és örökké szeretni fogom a férjem, hogy képesek voltuk ezt együtt átvészelni és két csodálatos fiút „összehozni”. Rengeteg hasonló helyzetben lévő párnak segítettem már és adtam tanácsot, és ezt a szolgálati munkát életem végéig szeretném valamilyen formában folytatni!
Panna, 2019. február 20.
