Akarok még babát?
Mikor a kislányom megszületett, hatalmas volt az öröm nálunk.
Természetesen terveztük, később lesz majd kistestvér, hisz egyikünk sem egyke, tudtuk, milyen jó, ha egy gyerek nincs egyedül.
Én még egy kislányra vágytam, a párom viszont szeretett volna kisfiút, hogy tovább vigye a nevét. És mert egyáltalán, kell egy fiú is a családba...
De akkor csak az új jövevénnyel foglalkoztunk. A testvérkérdés a távoli jövő kérdése volt.
Teltek a hónapok, nem volt könnyű az első időszak, túl sokat görcsöltünk a kisbabával, túl sokat akartam egyszerre, túl tökéletesen mindent, s ez nem tett jót nekem. Négy fal közé zárva, úgy hogy csak egy pici babához beszélhettem teljes magányba és depresszióba taszított. Sokszor azt vettem észre, szorít a mellkasom és megfulladok, ha nem mehetek utcára, levegőre, emberek közé.
De hiába sétálgattam, valahogy mégis elszigeteltnek éreztem magam.
Majdnem 1 éves volt a lányom, mikor elkezdtem kicsit nyitni a külvilág felé.
Játszótérre mentünk, lassan-lassan visszaszivárogtam az életbe. Bár mindig közösségi ember voltam, akkor nagyon nehezen nyitottam újra a világra! Leterhelt voltam, zárkózott, mosolytalan.
Ma már tudom, hogy szülés utáni depresszió uralkodott rajtam, de ezt csak utólag fogtam fel.
Megváltás volt, mikor visszamehettem dolgozni,
Lubickoltam.
Úgy terveztük, csak egy évet maradok, aztán újra próbálkozunk, jöjjön a 2. baba.
De mikor közeledett a "határidő", minden porcikám tiltakozott.
Nem, nem, még egyszer nem zárom be magam, nem élem túl.
Hiába győzködtem magam, nem tudtam az érzéstől szabadulni, hogy nem tudom még egyszer végigcsinálni. Nem akartam újra a nyomasztó zárt burokba kerülni.
Elmaradt a tervezett "baba projekt". Már csak megszokásból mondogattam, hogy lesz még egy baba, a szívem nem akarta.
Megint eltelt egy év, a kislányom testvért szeretett volna, s mi is sorakoztattuk az észérveket: már 35 éves vagyok, nem kéne tovább halogatni, túl nagy lesz a korkülönbség, vissza is kell majd egyszer állni a munkába, a testem is öregszik.
- Egyébként is akarunk még babát, ugye? - kérdezte a párom.
- Persze! - de jött a belső szorongás, az állandó fojtó érzés.
Akarok én még egy kisbabát? Akarom mindazt ami vele jár?
A testem eltorzulását, az éjszakázásokat, az állandó lemondást? Meg tudom szervezni az életünket 2 gyerekkel, mikor gyakran még eggyel is hulla vagyok, sokszor türelmetlen, veszekedős?
Akarom én ezt?
A sok belső kétely ellenére nem védekeztünk...az eszünkre hallgattunk, jöjjön a baba!
Aztán néhány hónap múlva a menzesz újabb megjövetele után az ágyon ültem és zokogtam.
Mert akkor, a sokadik sikertelen kísérlet után már tudtam - minden nehézség, kétely, minden félelem dacára nagyon is AKARTAM még egy kisbabát!
A szívemmel is!
A cikk elkészítésében közreműködött: http://kissemese.cafeblog.hu/
