Abortusz helyett az örökbeadást választottam
"Ülsz némán, bámulsz magad elé. Tudod, hogy nem vagy egyedül, azt is, hogy körülötted zajlik az élet. De képtelen vagy hallani, érezni, felfogni bármit is a külvilágból. Egyetlen parányi gondolat tör utat magának: két csík volt a teszten.
Nem egy, és tutira nem lehetett hibás, mert ez már a tizedik volt, amit az elmúlt 2 napban megcsináltál. Pontosan tudod, hogy őrültség csodát várni, de miben reménykedhetnél? Egyáltalán miben reménykedhet egy véletlen folytán teherbe esett nő? És adódik a kérdés, hogy miben reménykedhet egy nem kívánt magzat? Hogy ő még csak egy sejt lenne... Vagy egy fejlődésben lévő élet? Érzed, ahogy eluralkodik rajtad a pánik, elkezd remegni a tested, az agyad már nem képes kontrollálni a feltörő érzelmeket."
FORRÁS: ISTOCKPHOTO/AKILINAWINNER
Ezeket a sorokat egy olyan nő - anya - osztotta meg velem, aki átélte azt, amiről csak nagyon kevesen mernek beszélni: életet adott egy gyermeknek, majd lemondott a felneveléséről.
"Keserves hetek következtek tele vívódással. Aztán kicsúsztam az időből: rájöttem, hogy ha képes is lennék felfeküdni a műtőasztalra, már akkor sem lehetne elvetetni. Bár, hogy őszinte legyek, tudtam, hogy nem lennék képes megölni a gyerekemet. Egyszerűen nem fért össze a saját hitrendszeremmel. Ellenben a gyerek apja csak ezt látta lehetséges megoldásnak. Könnyek között próbáltam elmagyarázni, hogy ehhez már amúgy is késő.
Merev ridegség és elzárkózás volt a válasz. Azonnal tudtam, hogy nem számíthatok rá, és azt is, hogy soha többé nem akarok ettől az embertől semmit.
Nem volt senki, akihez fordulhattam volna. Úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal. Bezárkóztam, elbújtam, és csak annyit érintkeztem a környezetemmel, amennyit feltétlenül muszáj volt. Az volt a szörnyű, hogy tudtam a megoldást, csak nem mertem szembe nézni vele. Gyötört a bűntudat, a félelmek hada, a küzdelem önmagammal.
Ha csak tehettem feküdtem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem a nyílt óceánon lebegnék egy lerobbant vitorláson egyes egyedül. Nem tudtam, hogy valaha újra partot érek-e.
Baráti segítséggel nyolc hónapos terhesen kerültem a Gólyahír Egyesületkrízislakásába, ahol végre nyugalomra lelt a tengeribeteg lelkem. Két kéz is fogta a kezem: egy férfi és egy nő keze. A leendő szülők keze. Két olyan ember került mellém, akik többszörösen bizonyították, hogy a legjobb helyen lesz náluk a születendő babám. Az agyam tudta, hogy ez a legjobb, amit tehetek, de a lelkem üvöltött. Az egyik pillanatban megnyugtatott a tudat, hogy jó élete lesz, de a másikban elfogott a rettegés. Közben az agyam folyamatosan észhez térített.
FORRÁS: ISTOCKPHOTO/FOTOSTORM STUDIO
Tudtam, hogy ezt a babát most nem vállalhatom. De azt is, hogy nem tehetem meg vele, hogy nem adom meg neki a legjobbat, ami tőlem telik.
Aztán az egyik hajnalon arra eszméltem, hogy már nemcsak álmomban, de a valóságban is megkezdődtek a fájások. Egyszerre féltem, és akartam túl lenni rajta.Féltem, mert első szülés volt, és féltem, mert tudtam, hogy már nem sok idő maradt nekünk. Sírtam és nevettem egyszerre. Hosszú, gyötrelmekkel teli órák után egy tündéri baba látta meg a napvilágot: egy kicsi, mosolygós szeretetgombóc. Egy pötty, akit még a mellemre is tehettem.
ÉN tápláltam, ÉN adtam neki nevet, és ÉN írtam alá a lemondó nyilatkozatot.
Az utolsó tollvonásig reménykedtem, hogy felsejlik valami megoldás. Egy pici kapaszkodó, ami más döntésre bírna. Az akkori helyzetemben nem láttam más lehetőséget. Viszont újra és újra eszembe jutott, ahogy az örökbefogadó apuka első kérdése a szülést követően arra irányult, hogy én jól vagyok-e. És az anyuka képe is be-bevillant a tudatomba, aki végig mellettem volt a szülésnél, elvágta a köldökzsinórt, majd a kérésemre a kezembe adta a picit, és nézte, ahogy szoptatom. Rendszeresen meglátogatott a következő napokban, és egy percig sem gyakorolt rám nyomást. Pedig akkor még meggondolhattam volna magam. Életük legnehezebb pillanataiban is tudtak önzetlenek lenni. Így képes voltam én is az életem legnehezebb tollvonásánál az édes, babaillatú kisfiam javára cselekedni.
Az agyam tudja, hogy jól döntöttem. A szívem még néha feltépi a sebeket, de ilyenkor előveszem a képeket a születéséről, a kórházi napokról, és az azóta kialakult életéről. Hiszen már nem baba, már kisiskolás."
A cikk forrása: she.hu
Baranyai Kata, 2018. május 21.
