10 dolog, amit másképp csinálok a másodiknál

Mióta gyerekeink vannak, a gondolataink, no meg az időnk nagy részét természetesen ők teszik ki és velük valahogy csakugyan gyorsan repülnek a hetek, hónapok. Rajtuk látjuk a leginkább, hogy már megint eltelt egy év. A pörgős hétköznapok mellett jönnek a különböző alkalmak, ilyen-olyan ünnepek, mint például nemrégiben a kisebbik kisfiunk, Ádám születésnapja. Kétéves lett! És hát mi más adhat egy anyának - egy újabb - alkalmat az óhatatlan önelemzésre, mint a gyermekének a születésnapja! Vajon jól csinálom? 

Kíváncsi lennék, ti hogy vagytok vele, igazából összehasonlítani nem szeretem a fiúkat, teljesen más egyéniségek, ez már most látszik. Magamat viszont szívesen elemzem, mint egy- és kétgyermekes édesanyát. Mit csinálok másképp, mint az elsőnél?

 

A második várandósságom alatt adott volt egy másfél éves kis totyogó, így az Ádámmal való pocakos hónapokra nem a láblógatás – pontosabban lábfelpócolás – volt a jellemző. Sokszor a Marcival való egész napos rohangászás után este lehuppantam a kanapéra, pocakomat megsimogatva eszméltem, „jé, itt is van valaki!”. 

 

Az Ádámmal való terhességemnél már nem tudtam napra pontosan, hogy mi zajlik épp odabent. Persze azért nyilván képben voltam, mert ugye ott voltak a vizsgálatok, amelyek tájékoztattak minden fontos információról, de az az alapos és gondos dokumentálás, amely a bátyja esetében megvolt minden egyes lényeges eseményről a babanaplómban, na, az nincs.

 

Mint például a szoptatás, az altatás… A kis korkülönbségnek köszönhetően egyszerűen ösztönösen, valamennyi tapasztalattal és némi rutinnal a hátam mögött (és a kezemben), teljes nyugalommal álltam a feladatokhoz. Nem tudom, hogy ennek köszönhetően, vagy sem, de nem is kínlódtunk annyit, például a szoptatással…

 

És nem azért nem tettem, mert micsoda nagy tapasztalatom van már nekem a gyereknevelésben! Egyszerűen rájöttem, hogy az anyai ösztönre hallgatva sokkal jobban járok. Meg időt is nyerek…  

 

Már nem rágom magam azért, ha például valamelyik gyerek nem eszi meg a kikészített mennyiséget. Vagy ha mondjuk a fáradtságtól egyáltalán nem eszik… Már nem kapok frászt, ha a nyálas kifli a földön, és a hajában landol. Nem érdekel a maszat, kosz. Majd le- és feltörlöm!

 

Persze igyekszem figyelmeztetni, elkapni őket és megelőzni az esést, valamint megúszni az újabb puklit, kék foltot, de már megtanultam az egyes számú gyermeknél, hogy ez lehetetlen. És valójában tök felesleges is! Persze, rájuk szólok, hogy „ne olyan gyorsan, el ne ess!” stb., de úgy gondolom, hogy – szó szerint – a saját bőrükön keresztül kell megismerniük a határukat, erejüket, képességüket. Megtanultam felmérni, hogy nagyjából mekkora bibi várható, és elsajátítottam a gyomorgörcs, a rémület leplezését is!

 

Ádám rengeteg játékot örökölt bátyjától, a kis korkülönbségnek köszönhetően még minden a szobában van, nem a padlásról szedjük elő őket. Mondjuk már Marcinál is igyekeztem szabályozni a mennyiség mellett a minőséget is, azaz inkább a fejlesztő játékokra fókuszáltunk, így a legtöbbször együtt játszanak a csudaklassz dolgaikkal. 

Zárójelben megjegyzem, szegény második gyereknek már nagyon nehéz új játékkal kedveskedni. Nem?

 

Ádám születése ezt is megváltoztatta, már nem tartogatom a márkás, szép ruhácskákat valami ünnepélyes alkalomra. Persze ez nem azt jelenti, hogy kisingben homokoznak. Marci szekrényéből rengeteg holmi került át Ádihoz úgy, hogy szinte nem is viselte azokat. A szívem szakadt meg, úgyhogy már szép, vagány ruhácskában járnak oviba és bölcsibe is. Ha koszos lesz, majd kimosom… 

 

Már Marcinál is tudtam, hogy szükségem van a kimozdulásra. Ennek ellenére a távollétem alatt az agyamat kikapcsolni nem tudtam, lelkiismeret –furdalásom volt, ha másra hagytam. Ma már ilyen nincs! Megtanultam segítséget kérni. Túl vagyok azon, hogy csak én vagyok képes gondoskodni róluk.

 

Már nem akarok alvásidőben mosni-főzni-takarítani. Boldog, mosolygós anya akarok lenni! Élvezni akarok minden egyes percet, napot velük! Közhely, de tényleg olyan gyorsan megnőnek.