A vágyott két csíkon túl: ha megérkezel önMAGadhoz, a babád is könnyebben érkezhet meg hozzád
A nők többségében előbb-utóbb megszületik a vágy az édesanyává válásra. Ez az ismert-ismeretlen, mindent felforgató, minden sejtünkbe beköltöző érzés általában izgalmat, örömöt, boldogságot hoz magával. De mi van akkor, ha nem az elképzeléseink szerint alakulnak a dolgok, és bármennyire is várjuk, csak nem akar felbukkanni az a bizonyos második csík?
Mivel azt vallom, hogy ilyen mély témákról, érzésekről akkor tudunk igazán szívből kommunikálni, ha a saját megéléseinken keresztül tesszük azt, elmesélem nektek, hogy az én életemben hogyan alakult ez, - az eleinte - félelmekkel, kételyekkel teli, kínzó, maró, lemeztelenítő, és oly sok változásra késztető időszak.
Tisztán emlékszem a pillanatra, mikor először jelent meg a hívás bennem arra, hogy megtapasztalhassam az anyaság szerepét az életemben. Odáig úgy gondoltam szép dolog szülőnek lenni, de nem feltétlen nekem való; nem zárkóztam el tőle, de különösképpen nem is szerepelt a terveim között a megélése. Ettől az ominózus pillanattól kezdve azonban minden megváltozott, a feje tetejére állt, és mintegy varázsszemüvegként a gondolataim, a nézeteim, a céljaim, az érzéseim elé telepedett, hogy a világot csak ezen keresztül engedje láttatni.
Mivel az életvitelem egyáltalán nem volt ideálisnak mondható a rengeteg tanítás, fellépések, versenyre készülés mellett, őszintén magam sem lepődtem meg, mikor pár hónap után sem történt semmi. A szívemnek persze magyarázhattam ezt, de éreztem mélyen belül, hogy itt bizony változásra lesz szükség, hiszen egy ilyen hatalmas mélységű és jelentőséggel bíró vágy manifesztálásához felelősséget kell vállalni, változtatni, tenni kell.
Igyekeztem elcsendesedni, befelé figyelni, és megérezni, hogy mit tehetek én ebben az átmeneti, várakozással teli periódusban. Mit tehetek, hogy a tengermély érzéseim ne húzzanak magukkal a víz alá, hogy megértsem, hogy büntetés helyett sokkalta inkább lehetőségként érdemes tekinteni erre a nehéznek ítélt időszakra.
Az utam három részből állt, és habár nincs egyik a másik nélkül, igyekeztem külön választani őket, hogy könnyebben át tudjam adni nektek.
Első lépésként figyelmemet a kintről igyekeztem bentre helyezni: minden nap kellő időt szántam a tudatos lelassításra, teret adtam magamnak arra, hogy befelé fordulhassak, hogy a mindennapok rohanásából kiszakadva, megadjam magamnak azt a csendet, azt a figyelmet, ami oly nagyon hiányzott.
Persze az elején nem volt ám olyan egyszerű ez, tisztes kis ellenállás ütötte fel a fejét bennem, de kitartottam egészen addig amíg már igényelni, várni nem kezdtem az önmagammal való kapcsolódással töltött időt. Nem kell nagy dolgokra gondolni; készítettem magamnak a lakásban egy kis kuckót, félhomályban, puha párnák és takarók között, mécsesek fényében, csodaszép zene mellett csak becsuktam a szemem, és elkezdtem figyelni azt, aki én vagyok. Hagytam, hogy megjelenjenek bennem az érzések, a gondolatok, engedtem mindent a felszínre jönni, majd hagyni tovább állni.
Tudatosan behívtam a nehéz érzéseket, a hiányt, az aggódást, a félelmet, a haragot: bármi és minden jöhetett, ami a témával kapcsolatosan megjelent bennem, megfigyeltem, teret adtam, és kiemelten törekedtem arra, hogy semmit se nyomjak el magamban, ne ítélkezzek az érzéseim felett. Brutálisan mély félelmet éreztem, hogy mi van, ha soha nem élhetem meg azt, amire tiszta szívemből vágyok?
Rendben, itt a helye, hadd jöjjön csak! Pusztító dühöt éreztem, amiért más átélhette, én pedig nem. Helyes, törjön csak fel belőlem minden! Ezt egy csodálatosan erős, tisztító folyamatként éltem meg, ami az életem több területére is hihetetlen változásokat hozott.
Megértettem, hogy minden tökéletesen rendben van azzal, amit érzek, és amint nem akartam elhazudni ezeket magamban, egy formáló, ölelő erővé változtak, ami engem is magabiztossággal, nyugalommal töltött el.
A következő szakasz, ahol folytattam az utat, a múltamon át vezetett. Hiszem, hogy rengeteg kihívást, fájdalmat, terhet cipelünk generációkon át az őseinktől, és végtelenül eltökélt voltam benne, hogy amennyire csak lehetséges, leredukáljam azt, amit magamból, magamon keresztül adok át majd az én gyermekemnek. Trauma gyógyításos terápiák, családállítás, body workok, kineziológia..ma már megszámlálhatatlan lehetőség közül választhatjuk ki azokat, melyek a hitünkhöz, világnézetünkhöz közel állnak, én akkoriban nem is nagyon válogattam, csináltam mindent egyszerre - ma már természetesen ezt máshogy tenném, de akkor erre éreztem a hívást.
Egy csoda volt megérteni az összefüggéseket, és érezni a tisztulást, oldást, felszabadulást.
Tiszta szívvel hiszem, hogy feladatunk, felelősségünk és egyben hatalmas lehetőségünk begyógyítani minden hozott, kapott sebet, hogy aztán ne az ezekből feltörő fájdalom irányítson minket az életünkben.
Olyan egyszerűnek tűnik így leírva - és voltaképp az is -, de az ember lánya mikor nyakig benne van, hát..finoman szólva sem egy leányálom. De minden perce megéri a tudatos munkának, hiszen ahogy egyre közelebb kerülünk önmagunkhoz, úgy kerül re rólunk minden felesleges máz, épített személyiség, futtatott program, eljátszott szerep.
Ahogy lehullnak ezek az álarcok, végtelenül könnyebbek, felszabadultabbak leszünk, felesleges nehezítő terhek nélkül. Megértésbe kerül megannyi tényező, melyek távol tartottak bennünket a vágyaink megélésétől. Kapcsolódni a bennünk élő traumatizált, szeretethiányos belső gyermekkel, mielőtt életet adunk a sajátunknak, szerintem az egyik legfontosabb és legnagyobb gyógyítással bíró lehetőség, mellyel csak élni tudunk. Utólag visszatekintve, ez volt a legmélyebb jelentőséggel bíró lépés az anyává válásom útján, így tiszta szívből ajánlom mindenkinek, ki hasonló tapasztalásokat él most.
Végül pedig - mivel a test, lélek, elme egységében éljük az életünket - természetesen erős fókuszt kapott a testem EGÉSZségesebb, kiegyensúlyozottabb működésének elősegítése is. Abból a brutálisan megterhelő életmódból, amit folytattam, a lelassítás, és a tudatos figyelem volt a legelső kifelé vezető lépés.
Igyekeztem egy viszonylag állandó ritmust beállítani, több időt szántam a pihenésre. Egy végtelenül gyengéd, de igencsak hatékony tisztítóprogram segítségével rendet tettem odabent - elvégre a babám nem érkezhetett rumlis helyre -, ezt követően pedig célirányosan feltöltöttem minden olyan ásványi anyaggal, nyomelemmel, vitaminnal, amire szükség van a várandósságra való készülődésben.
Talán a legtöbbet adó dolog itt nekem egy olyan mozgásfajta megtalálása volt, ami nem a teljesítményről, a megfelelésről, a versenyzésről, sokkalta inkább az önMAGammal való kapcsolódásról szólt. Elkezdtem női jógát gyakorolni, ami oly gyengéden értette meg velem, hogy nincs külön kint és bent, egység van, amit, ha mélyen megélünk, fantasztikus emelő energiák szabadulhatnak fel bennünk. Rengeteget voltam a természetben, lélegeztem, és valóban jelen voltam, nem csupán részt vettem a történésekben.
Mivel végig tudatosítottam magamban, hogy ez az időszak most értem és a leendő gyermekemért van, az állandó szomorúság, aggódás és félelem helyett, megélhettem a magabiztos öröm és hála érzését is. Persze, számtalanszor hullottak a könnyeim este a csillagokat nézve, és nem volt olyan hónap, mikor ne lettem volna csalódott az egy csíkos teszttel a kezemben. De mindig volt honnan erőt, hitet, bizonyosságot merítenem, hiszen pontosan tudtam, hogy hosszú távon minden, amit teszek, engem szolgál. Ahogy abban is biztos voltam, hogy ha már mellettem lesznek a gyermekeim, mindenképpen át szeretném adni, segíteni szeretnék a saját megéléseimen keresztül azoknak, akik hasonló úton járnak az életükben, akiknek a lelkét ugyanazok a fájó, súlyos, dohos terhek nehezítik éppen.
Szóval üzenem most neked, hogy nem vagy egyedül, érthető, természetes és teljesen valid minden, amit érzel! De tudatosítsd minden sejtedben, hogy semmi sem véletlenül történik!
Ne félj hinni a gondviselésben, és próbáld picit elengedni a kontrollt! Tegyél meg minden tőled telhetőt, de ezen felül merj hiteddel a sors felé fordulni, és a szemébe mondani: rendben, én itt vagyok, szívemben a tiszta vágy, tetteimmel ennek az irányába törekszem, de kész vagyok átadni magam annak a bizonyosságnak, hogy minden úgy lesz, ahogy számomra a legjobb. Én pedig azt kívánom, legyen is így!
Presinszki-Nagy Beáta, 2023. február 07.
Forrás: Képek forrása: GettyImages.com
