Papinapló 7. – A megvalósult rémálom

Egy kis kapálózás után elő is került a gigászi takonygombóc a járatokból. Persze gusztustalan, meg minden, de az igazság az, hogy egy valódi remekmű volt. Simán indulhatna a „kinek nagyobb a takonylabdája” versenyen. Amíg viszont nem tud nevezni ilyesmire, Viruval egymás között versenyzünk, ki szippant ki nagyobb galacsint. Amire viszont nem számítottunk, hogy amennyire féltünk ettől a vitathatatlanul élelmes kis porszívótoldalékról, annyira vicces eszköz. Na jó, nem tudom nem elmesélni: szakadtunk a röhögéstől, ahogy az éppen tisztuló gyerekünk Mr. Bean fejeket vágott. Azóta már mindennap porszívózunk, ha kell, mert egyáltalán nem zavarja. Sőt, magamon is kipróbáltam, hogy tudjam, mit érez a gyerek. Teljesen oké, nem szívja ki az agyat. De az nagy szerencse, hogy soha nem fogtuk be a másik orrlyukát, mert az kegyetlen érzés. 

Megvolt az első néhány apa-fiú óránk. Az elején általában csak fetrengtünk, de aztán Rinya úr elkezdett nyekeregni, így magamra vettem. Kölyökkoromban sokat laktam Papa pocakján, így emlékszem rá, hogy ha ritmusra mozgatom a testem, a rajta fekvő gyerek azonnal megnyugszik. Így tulajdonképpen a közös kalandjaink nagy, közös ritmusos henyélések lettek.

A hétvégén durván kikészültem, és már ötödik napja tart. Az elején azt hittük, hogy az új gyógyszerem mellékhatása, de aztán kiderült, hogy benyeltem valami hasmenéses-hányós vírust. Emiatt rettegek, hogy Viru és Mimó elkapják. Távolságot tartok tőlük, persze csak annyira, amennyire lehet, ha együtt él az ember a családjával. Ez még annál is rosszabb, mint amikor nem mehettem be a kórházba az influenzajárvány miatt: mellettem sír a gyerek, de nem érhetek hozzá és nem ölelhetem meg, de még csak nem is pelenkázhatom be, vagy fürdethetem meg, mert megbetegszik. A puszi és a csók is tiltott. Kevés ennél nyomasztóbbat tudok elképzelni. Igazi rémálom, ami maga a valóság.