Hogy mással ne történhessen meg!

Tavaly novemberben tudtam meg, hogy állapotos vagyok, akkor már 8 hetes volt a kisbabánk. Akkor nyitottam meg a kávézómat, a férjem térdét egy sportsérülés miatt akkor műtötték, közben az Ő vállalkozásának is rengeteg munkája akadt. Majd szétszakadtunk, folyton csak mentünk, dolgoztunk, mégis, mikor megtudtuk, hogy kisbabánk lesz, földöntúli boldogság fogott el minket. Mindent, az egész életünket átszerveztük, kicsit megnyugodtunk, én kevesebbet dolgoztam a kávézóban, naponta csak pár órát.

Egy magán nőgyógyászhoz jártam már évek óta, így nem volt kérdés számomra, hogy a várandóságom alatt is hozzá fogok járni terhes gondozásra. Minden vizsgálatra elmentem, ahová elküldött, minden javaslatát betartottam, minden vitamint beszedtem.

A leleteim-vizsgálati eredményeim mindig azt mutatták, hogy minden tökéletes. Legalább 20 ultrahangon voltunk a terhességem alatt, soha senki nem mondta, hogy valami nincs rendben a Kisfiam szívével. Egészséges éltünk, nagyon vigyáztunk a várandósságom alatt a babánkra. Annyira készültünk rá…

Július 3-ra volt kiírva a szülés várható időpontja, de túlhordtam Őt. A doktor úr július 9-én beutalt a kórházba és este beindította oxitocin infúzióval a szülést. A fájások még így is elég lassan és gyengén jöttek, így azt javasolták, hogy pihenjek, és majd reggel folytatjuk. Az infúziót levették és pár órát aludtam a kórházban.

Másnap reggel, 6 órakor ismét bekötötték az oxitocin infúziót és megkezdődött a szülés. Reggel fél 9-kor epidurális érzéstelenítőt kaptam, majd 12:05-kor megszületett a Kisfiam, Ákos. 3420 grammal és 55 centivel tökéletes kisbaba volt.

Elég nehezen sírt fel, és utána is csak nyöszörgött. Az orvosok azt mondták, hogy elhúzódott a kitolási szakasz, és ez megviselte, azért ilyen kis gyenge még. 8/9 agpar értéke volt. A kis kezei erőtlenek voltak, a férjem meg is kérdezte az orvosokat, hogy ez normális-e, és erre is az volt a válaszuk, hogy elfáradt, kicsit beteszik az inkubátorba, és majd erőre kap. Sosem volt még gyerekünk, sosem voltam még állapotos előtte, bíztunk az orvosokban, úgy hittük, igazuk van, tudják, mit csinálnak.

Délután négy órakor tolta be a kórterembe a kisbabámat egy nővér. Megmutatta, hogy a kiskocsiban, amiben hozták Ákoskát, van egy légzésfigyelő és az hogyan működik. Úgy gondoltam, hogy minden újszülött babánál van ilyen készülék, ez sem volt gyanús.

Csodálatos kisfiú volt, gyönyörű! Talán még életemben nem láttam ilyen szépet. Ott volt az Apukája is, a Nagyszülei, a Dédije. Mindenki várta! Tökéletes volt.

Attól kezdve estig folyton csak aludt. A szobatársak azt mondták ez ilyenkor szokványos, ilyenkor „jól” viselkednek a babák, és majd otthon kieresztik a hangjukat.

Este visszavittem az újszülött osztályra, mert bevallom, még féltem rá vigyázni, nem tudtam, mit kell tennem, ha beriasztana a légzésfigyelő, vagy mi van, ha nem ébredek fel és Ő sír… Úgy gondoltam jobb, ha az első este még a nővérek vigyáznak rá.

Másnap reggel 6 órakor már ott toporogtam az újszülött osztály előtt, hogy elhozzam a kisbabámat, egész éjjel alig aludtam, úgy hiányzott már. Azt mondta a nővérke, hogy többször is beriasztott egy gép, hogy nem kap elég oxigént a baba. Nagyon megijedtem. Nagy nehezen előkerült a gyerekorvos, megvizsgálta, de ismét csak azt mondta, hogy még mindig fáradt az elhúzódó kitolás miatt. Egyre jobban aggódtam, és magamat hibáztattam, hogy biztos én nem tudtam elég gyorsan megszülni. Egész délelőtt az osztályon voltam, majd délben kihozhattam a kórterembe Ákoskát.

Egy nővérke bejött a szobába és megmutatta, hogyan kell szoptatni és nekiláttunk. Nagyon ügyes volt! Azt mondta, hogy pár perc múlva vigyem vissza az osztályra, hogy lemérjék. Visszavittem, és egy másik nővér kivette a kezemből, és azt mondta, hogy szürkés színe van a gyereknek. Nagyon megijedtem!

Hívták a gyerekorvost. Megvizsgálta, és megállapított nála valamilyen szívzörejt. Mentőt hívtak hozzá. Közben megérkezett a férjem is, és elment vele a Kardiológiai Intézetbe. Másfél óra múlva Ákos - a férjem, a kisbabánk utána kapta a nevét - sírva hívott fel, hogy nagy a baj a babánkkal, meg kell műteni, és lehet, hogy meg fog halni. Azonnal rohantam az ügyeletes doktornőhöz, és jeleztem, hogy én most innen elmegyek, adja ki a papírjaimat, mert a kisfiam beteg. A doktornő először hezitált, hiszen előtte egy nappal szültem, de megvizsgált és haza engedett. Ákos közben visszaért és elvitt a Goki-ba.

Siettünk fel az intenzívre, ott egy orvos elmondta, hogy mi baja a babánknak, de akkor még úgy gondolták, meg lehet műteni. Bemehettünk hozzá, a pici teste be volt csövezve, ekkor már altatták… A szívem szakadt meg. A kisfiamat, akit egy nappal előtte szültem, úgy gondoltam, egészségesen, most itt látom a gyerek-intenzíven becsövezve. Nekünk akkor a kórházban kellett volna épp a szoptatást-pelenkázást gyakorolni, meg babázni, meg látogatókat fogadni…

Este hazaindultunk, még reménykedve, hogy megműtik, és nemsokára hazahozhatjuk. Másnap reggel már 8-kor ott voltunk a kórházban, vártuk, hogy valami bíztatót mondjanak. Kijött két orvos, majd a szívsebész is, behívott az irodájába és elmondták, hogy a kisbabánknak nagyjából semmi esélye. Nemhogy javítani nem tudtak az állapotán, még stabilizálni sem tudták, folyton csak romlott. Leállt a veséje, nem volt vérkeringése, csak gyógyszerek segítségével, de az is fokozatosan gyengült… A gyönyörű kis angyalkánk ott feküdt, a bőre már határozottan szürkült, a kis gyönyörű vastag ajkai ki voltak száradva, az arca, az egész kis teste fel volt vizesedve. Ez az a dolog, amit soha, de soha senkinek nem kívánnék. Az én drága kisfiam…

Azt mondták az intézetben az orvosok, hogy ezt a betegséget a 18-20. heti kötelező ultrahangon is ki lehetett volna szűrni, mert akkor kifejezetten a szívet vizsgálják, illetve náluk egy speciális ultrahangos vizsgálaton még nagyobb az esély, hogy kiszűrjék. De a GOKI-ba csak akkor küldik a kismamákat ultrahangra, ha esélyt látnak szívrendellenességre.

A mi 20. heti ultrahangos vizsgáltunk eredménye: „Hasi UH: AFP: 1,3 MOM A terhes uterusban egy, élő magzat jelenleg kpf.-ben. Jó magzati életjelenségek. Kp. Mennyiségű magzatvíz. Placenta a hátsó falon tapad „O” st. A koponya és a gerinc szabályos szerkezetű. A mellkasban és a hasban kóros nem látható. Szabályos, négyüregű szív, a szívcsúcs balra helyezett, szabályos, rhytmusos szívműködés. A rekesz ép, telt gyomorhólyag. A magzati vesék szabályos szerkezetűek, üregrendszeri pangás nincs, a húgyhólyag közepesen telt. Hiánytalannak látszó végtagok. A kzs-ban 3 ér látható. A jelenleg érvényben lévő UH-s protokoll szerint vizsgálva kóros elváltozás nem látható.”

A 29. heti ultrahangon szintén leírták, hogy „Szabályos négyüregű szív, a szívcsúcs balra helyezett, szabályos, rhytmusos szívműködés”.

A szülés előtt pont egy hónappal szintén rendben találtak mindent.

Kérdem én: akkor mit vizsgáltak, mit néztek?! A kisfiam szívének bal kamrája nem volt, nem fejlődött ki. Ezt azért csak észre kellett volna vennie a sok 10 éve praktizáló nőgyógyász-szülészorvosnak vagy az ultrahangot végző szonográfusnak – aki mellesleg azt mondta, mikor a történtek után visszamentünk a kórházba és szerettük volna elkérni az ultrahang felvételeit, hogy „ők nem tárolják a felvételeket, nekik erre lehetőségük nincs, és különben is, ez a betegség a terhesség végén alakul ki, az utolsó hetekben, a nyomás hatására összenyomódik a kamra”. Szó szerint ezt mondta!

Bennem ekkor tudatosult, hogy fölösleges is a kórházból bárkitől is információt kérnünk a betegséggel vagy a babánkkal kapcsolatban, Ők már ki lettek oktatva, mit mondhatnak, nyilván egymást fogják védeni. És ez az elszomorító! Az emberi szervezet egyik, ha nem a legfontosabb szerve nem alakul ki teljesen, és ezt nem veszik észre, akkor miért van az a sok vizsgálat? A 21. században a szakemberek ezt nem látják? És még hülyének is nézik az embert, belehazudnak egy Anya szemébe, aki pár nappal azelőtt veszítette el az újszülött kisfiát?! Hát kik ezek az emberek? Vagy a gyerekorvos, aki közvetlenül a szülés után megvizsgálja a babát és nem hallja, hogy nincs bal kamrája, hogy nem dobog úgy a szíve, mint más embereknek?!

Nap mint nap számtalan kismama megy el hozzájuk, teljesen biztonságban érezve magát, mert úgy gondolja, hogy Ők tényleg foglalkoznak velük, a gyermekükkel. Nem is beszélve a magánorvosokról, akiknek az ember azért fizet súlyos tízezreket, mert azt gondolja, hogy ha pénzt ad, még jobban odafigyel majd rá. Itt az élő példa, hogy nem! Én elhiszem, hogy Ő is csak ember, és mindenki tévedhet, de Ők ellenőrizzék át magukat többször, itt emberi életek foroghatnak kockán.

A mi babánkat nem lehetett volna megmenteni, ezt tudom. Már az első pár hétben eldőlt a sorsa. Csak nekünk nem szólt. De sajnos a figyelmetlenség, szakmai tudatlanság és a „haladjunk, haladjunk, még sokan vannak kint” hozzáállás miatt sok-sok baba és anyuka kerülhet veszélybe még.

Erre szeretnénk felhívni a figyelmét mindenkinek, minden anyának, kismamának, babára készülőnek! Inkább végeztessenek több vizsgálatot, erősködjenek, ne csak egy ember véleményére adjanak, vizsgáltassák meg magukat máshol-mással. Nagyon fontos!

Lehet, hogy az én Kisfiamnak is ez volt a célja, hogy felhívja mások figyelmét! Lehet ezért született meg! Na meg persze azért, hogy adjon nekünk pár csodás napot, amikor gyönyörködhettünk benne, amikor szeretgethettük Őt!

Köszönöm, hogy elolvastad a történetünket!

Niki