Úgy éreztem, hogy valami nincs rendben a kisbabám születése után. Sajnos igazam lett…
Az első hétvége közeledett. Az első azóta, hogy végre hazavihettük a kisbabánkat. Hajnali fél három volt, mikor azt mondtam a férjemnek, hogy nem biztos, hogy ezt végig tudom csinálni. De amit valójában mondani szerettem volna, az az volt, hogy egyáltalán nem biztos, hogy AKAROM ezt az egészet.
2016 júniusában, nem sokkal a 35. születésnapom előtt adtam életet Izabellának, aki öt héttel korábban jött, mint ahogy vártuk. Az igazat megvallva az egész terhességem egy rémálom volt, a felét végig hánytam, és lassan a barátaimat is elveszítettem a rosszulléteim és hangulatingadozásaim miatt. Tehát nagyjából teljesen egyedül maradtam, ami csöppet sem segített azon, hogy az örömteli várakozás és boldogság helyett egészen más érzések kavarogtak bennem – ezeknek pont az ellenkezője. Ahogy telt az idő, nemhogy elmúltak volna ezek a negatív gondolatok, sokkal inkább egyre csak erősödött bennem az a felismerés, hogy nem szeretném ezt a babát.
Az első alkalom, hogy szembesültem a bennem dúló borzalmas háborúval, mikor 8 nap intenzív osztály után végre hazavihettük Izabellát. Egészen furcsa érzések kavarogtak bennem, amiket ma is alig tudok megfogalmazni, de megpróbálom: a gyász (valaminek az elvesztése), a totális csalódottság és levertség elegyedett némi dühvel. Erre persze rátett az is, hogy nem elég, hogy maga a terhesség, és a szülést követő napok nehézségei miatt eléggé kimerült voltam, de az első 36 órában sem aludtam egy szemhunyásnyit sem, azt követően, hogy Izabella hazajöhetett velünk, mert szegénykém megállás nélkül sírt.
A fotó csak illusztráció!
Tehát alig telt bele 11 nap, hogy „ebbe az új pozícióba kerültem” (azaz gyakorló anya lettem), legszívesebben felmondtam volna és visszacsináltam volna mindent! (Tudom, most azt gondoljátok, szörnyű ember vagyok, de vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni, mint ahogy azt a nyomást sem, ami a mellkasamra telepedett azokban az időkben és néha-néha még mai napig is bekapcsol.)
Izabella egy borzasztó problémás baba volt, főleg az élete első 16 hetét tekintve, és sajnos meg vagyok róla győződve, hogy ezért én vagyok a felelős. Én, és a sötét gondolataim. Ráadásul a kicsi refluxos lett, nekem kezdett visszatérni a korábbi depresszióm, a hormonjaim pedig fel-le cikáztak – világossá vált, hogy szülés utáni depresszióban szenvedek. Itt muszáj leszögeznem, hogy sajnos ez bárkivel megeshet, nem törvényszerű, hogy csak egyébként is depresszióra hajlamos, vagy nehéz terhességet, szülést megélő nőkkel, első gyermek világra hozatalakor történhet meg, de nyilván ezek a körülmények súlyosbíthatják a helyzetet.
Ahogy teltek-múltak a napok, egyre inkább bezárkóztam. Teljesen érdektelenné és érzéketlenné váltam a külvilág dolgai iránt, de aki iránt a legkevésbé sem tudtam szeretetet kimutatni, az az édes kicsi lányom volt. Totális üresség tátongott bennem! Azt kívántam, hogy soha ne kelljen egyedül maradnom Izabellával, és azért imádkoztam magamban, hogy valaki mentsen végre ki ebből a helyzetből. De minthogy visszaadni nem tudod, ha megszülted a kisbabádat, inkább az online világba (a telefonomba) menekültem és állandóan játszottam rajta.
Három óránként megszoptattam a kicsit, ahogy kell, aztán lepasszoltam a férjemnek, a tesómnak vagy az anyósomnak és visszakúsztam az ágyba aludni vagy telefonozni. A nappalok így elviselhetőbbek voltak, de aztán jöttek a sötét éjszakák, mikor kettesben kellett maradnom a kislányommal és egy idő után klausztrofóbiásnak éreztem magam: mint aki be van zárva, és nem tehet meg egy lépést sem az édes kis terhe nélkül – bár sajnos akkoriban koránt sem éreztem édesnek ezt a terhet.
Képtelen voltam elviselni, hogy nem én irányítom az életem, és ezen az sem segített, hogy Édesanyám hasonló érzésekről számolt be a megszületésem kapcsán, vagy, hogy a tapasztalt szülők és a szakemberek az idő múlásával nyugtattak.
(Ha kíváncsi vagy a történetem folytatására, olvasd el a cikk második részét is!)
Bea, 2018. december 31.
