Türelem "rózsát" terem

Kalandos, szomorú, hosszú a történet, a vége mégis a csoda, a kisfiam, Norbi.

34 éves múltam, 8 éve vagyunk házasok Tamással, és most, 2001 augusztus 21-én megszületett Norbi. 18 éves voltam, amikor állandó rosszulléteim, fulladásos, köhögő rohamaim, hányingerem, ill. korábbi asztmám miatt bekerültem a János kórház Tüdőklinikájára. 3 hét vizsgálat és gyógyszeres kezelés után kiderült, hogy mellesleg 11 hetes terhes vagyok. (Anyámmal való viszonyomat hűen tükrözi, hogy semmilyen módon nem voltam felvilágosítva, szexuális téren teljesen buta voltam, így az egyértelmű tüneteket sem ismertem fel.)

Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy megtartanám a gyereket. Nagyon fiatal voltam, és pontosan tudtam, hogy nem az akkori barátomtól akarok gyereket. A rengeteg gyógyszer miatt orvosilag is indokolt volt a megszakítás, amit már másnap ott helyben el is végeztek. És akkortól fogamzásgátlót szedtem az újabb "baleseteket" elkerülendő.

Kb. két év múlva derült ki, hogy van egy myomám. Az orvosom azt mondta, lehetett a megszakítás eredménye (akkor azt vákuummal végezték), lehet alkati vagy öröklött dolog is, de nem biztos, hogy gondot fog okozni.

Telt, múlt az idő, 25 éves voltam, mikor megismertem Tamást. Mondhatni szerelem volt első látásra, és a következő lépés 1993 őszén már az esküvő volt. Természetesen mindketten szerettünk volna gyereket, így az esküvőt követően azonnal abbahagytam a gyógyszer szedését. Úgy lett volna a legszebb, ha már a nászúton teherbe esem, ezért nagyon csalódott voltam, hogy nem úgy történt.

Annál jobban örültünk 94 elején. A terhességi teszt pozitív volt, és az orvosom is megerősítette az UH-n, hogy 7 hetes terhes vagyok. Kb. eddig tartott az örömünk, mert másnap elkezdtem vérezni. Rohantunk a kórházba, ahol három nap után kiderült, hogy elhalt a baba. Teljesen összetörtem, magamat hibáztattam, azt gondoltam az a korábbi megszakítás az oka. Be kellett fejezni a terhességet, és nem kívánom senkinek azokat az érzéseket. Azonosan kezelték az én esetemet is a többi abortusszal, és én gyűlöltem mindenkit, aki nem akart gyereket. Állandósult a bűntudat, és ez csak akkor oldódott, mikor 95 őszén ismét terhes lettem.

Szinte kísértetiesen azonos módon történt minden, mint korábban. Terhességi teszt pozitív, UH megerősíti, hogy 7 hetes terhes vagyok, és másnap elkezdtem vérezni. Rohanás a kórházba, és ekkor 3 hétig feküdtem. Állandóan adták a görcsoldót, fel sem kelhettem, csak a mosdóba mehettem ki, még UH-ra is úgy vittek. A 10. héten az UH után azonban fokozódtak a görcsök, erősödött a vérzés, és este 9-kor egy tüsszentés után úgy éreztem, mintha kicsúszott volna belőlem valami. Rohantam a mosdóba, és akkor tényleg kicsúszott, bele a WC-be.

Őrjöngve hívtam a nővért, aki azonnal behívatta az orvosomat. "Spontán vetélés" - mondta - "Sajnos nem altatható, mert vacsorázott". Altatással sem egyszerű feldolgozni egy sikertelen terhességet, hát még altatás nélkül. Ilyenkor mit sem ér a helyi érzéstelenítés, végig zokogtam a fájdalom, a bánat és a tehetetlenség miatt, hiszen délelőtt még láttam a szívverését. Ezen az utolsó UH-n derült ki, hogy már három - különböző méretű - myomám van.

Az orvosom laparoszkopiát végzett, hogy a pontos helyzetük, méretük megállapítható legyen, majd ezt követően konzervatív myomaműtétet javasolt. Mire az összes kockázati tényezőt mérlegelve eldöntöttem, hogy vállalom a műtétet, bezárták a kórházat (Vas utcai). Még azon a télen felkerestem a budapesti kórházak e témában jártas szaktekintélyeit, mondjanak véleményt, ill. hogy végezzék el a műtétet. Végül a Dél-Pesti Kórház mellett döntöttem és 96 tavaszán a főorvos megoperált. Összesen három göböt vett ki, és elmondta, hogy az egész méhem myomás, egyes göbök nem különíthetőek el, mert hagymahéj szerűen átlapolódnak. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy minden göb a méh izomzatába beágyazódva, vagy kifelé (hasüregbe) nőtt, így nem deformálódik a méhűr. Azt mondta, véleménye szerint nincs akadálya újabb, ezúttal sikeres terhességet kihordani.

97 őszén lettem ismét terhes. Még csak öthetes voltam, ezért nem látszott a szívverés, és rettegtem, hogy mikor kezdek el újból vérezni. Ismét előtörtek a kétségek, a hangulatom inkább pesszimista volt, hiszen "volt már ilyen, miért most lenne másképp" gondoltam. A 10. héten mentem újra UH-ra, ahol közölték, hogy a petezsák deformálódott, szívverés nincs, mérete szerint öt hetes embryonak felel meg. Szóval egy percet sem élt, megfogant, beágyazódott, de életképtelen volt, elhalt.

Mérhetetlen volt a fájdalmam, rengeteget sírtam, gyűlöltem a terheseket, a kisgyermekes anyákat, akik boldogan tolták babakocsijukat, átkoztam azokat, akik saját akaratukból döntöttek az abortusz mellett, és marcangolt a bűntudat, hogy egyszer régen végérvényesen tönkretettem valamit. Egyre inkább hiábavalónak éreztem a reménykedést, és mindig azt kérdeztem magamtól, hogy mikor elég?, mikor mondhatom azt, hogy mindent megtettem?.

Hálás csak azért voltam, hogy mindeme megpróbáltatások csak erősítették a férjem és köztem lévő kapcsolatot. Csakúgy mint én magamat, férjem is magát okolta, így végeztettünk spermavizsgálatot, persze minden rendben volt. Genetikai vizsgálat kiderítette, hogy nem összeférhetetlenség okozza a sorozatos elhalást-vetélést. Közben telt az idő, én már 31 éves múltam, ketyeg(ett) a biológiai óra is, ami újabb nyomasztó teherként nehezedett rám.

99 tavaszán lettem ismét terhes. Kell-e részleteznem, mit éltem át? A 12. hét volt a bűvös határ, amit még sosem sikerült átlépni, ami után már gyakorlatilag elenyésző a vetélés esélye. Nem véreztem, az UH szerint is minden rendben volt. Bár egy myoma a magzattal együtt növekedésnek indult, erre azt mondták gyakori, nem okoz gondot. És nem véreztem, és telt az idő, letelt a 12 hét és megnyugodtam. Átadtam magam a terhességnek, elkezdtünk tervezgetni, beszélgetni arról, mi hogyan lesz, ha majd megszületik. Megvolt az AFP, és a 18. héten kellett visszamennem az orvoshoz. Megvizsgált, mondta kérjek UH-időpontot. Kértem, hazamentem, és a kapuban elkezdett folyni a magzatvíz. Telefon az orvosomnak, telefon a mentőknek, és már bent is voltam az UH-on. Levált a lepény egy része, teljes ágynyugalom, minél kevesebb mozgás, öt nap múlva kontroll. Azonnal feltört minden korábbi félelmem, pánikba estem és rettegtem. Az egyik megnyugtató dolog az volt, hogy naponta egyszer egy kézi UH készülékkel meghallgatták a szívhangot, és az mindig rendben volt, a másik pedig, hogy - talán mert annyira figyeltem minden jelzést - elkezdtem érezni a mozgását.

Megfogalmazódott bennem az az érzés is, hogy kislány. Az ötödik nap augusztus 6-ra, péntekre esett, kevesen vártak UH-ra, így gyorsan sorra kerültem. A leglényegesebb kérdés az volt, mi van a lepénnyel, és a doki megnyugtatott, hogy az rendben van. És elkezdte méregetni a szokásos dolgokat, fejkörfogat, combcsont stb. Mivel láttam a monitort arra lettem figyelmes, hogy valamit már negyedszerre mér, és egyre idegesebb lett. Elkezdett gyöngyözni a homloka, türelmetlenül dobolt a lábával, majd a telefonért nyúlt, és hívott valakit konzíliumra. Megérkezett a másik orvos, és újra kezdődött a méregetés, suttogás. Mikor befejezték és felöltöztem leültettek és belekezdtek. Fejlődési rendellenességre gyanakodnak, mert a combcsont mérete az ekkor szokásosnak csak a fele, de a kórház gépe nem alkalmas részletesebb mérésre, ezért hétfőn genetikai UH-ra kell mennem a Baross u-i I. Női Klinikára. Természetesen átszállíttatnak.

Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, vége, eddig tartott. Összeomlottam. Felhívtam a férjemet a munkahelyén és elzokogtam neki mi történt, és ekkor ő is összeomlott. Nagy kudarc volt ez nekünk. Bár még semmi biztosat nem tudtunk, eluralkodott rajtunk a lemondás, a veszteség érzése.

Egymás vigasztalásával telt a hétvége, bár többnyire engem kellett vigasztalni, Tamás visszanyerte önuralmát és bár belülről őt is mardosta a félelem, felém mégis mérhetetlen nyugalmat sugárzott. Megnyugtatnia azonban nem sikerült. Hétfőn átvitt a mentő a Baross utcába, rengetegen voltak és akkor már csak végtelen szomorúságot és bizonyosságot éreztem, hogy vége.

Azután sorra kerültem, mérés, telefon, másik orvos, suttogás, ismerős volt már minden. A diagnózis: Csontosodási problémák, deformált fej, deformált mellkas, deformált kéz és lábujjak, a csöves csontok rövidek, és ahol kettőnek kellene lenni, ott csak egy van (lábszár, alkar). Még ha ki is tudnám hordani, életképtelen lenne, mert a deformációk miatt az agy és a tüdő nem fejlődne rendesen. Javaslat: vetélésindukció. Azt mondták, hogy maradnom kell, mert itt adottak a feltételek és a pathológiai vizsgálatokat is itt végzik majd el.

Másnap, kedden elkezdődött. Az első lépés a méhűr feltöltése volt. Nem fájt, valamilyen folyadékkal töltötték fel, és én úgy képzeltem, hogy abban megfullad a magzat. Egy kicsit nagyobb és feszesebb lett a hasam, azután csak várni kellett. Augusztus 11-én, szerdán hajnali fél 5-kor enyhe, a menstruációs görcsökre hasonlító fájdalomra ébredtem. Mondták, hogy ez fog történni, így számítottam rá, megkezdődtek a fájások.

Mérnem kellett az időt, 9 órára 10 perces fájásaim voltak, de nem volt elviselhetetlen. Ekkor vittek le a szülőszobára. Ott bekötötték az oxitocin infúziót, és akkor kezdődött a pokol. Óránként jött egy szülésznő, megvizsgált, de alig szűk ujjnyit tágultam. Addigra már kb. 1 perces fájásaim voltak, egyenként legalább 50 mp, úgy éreztem egy nagy fájdalom minden. Rosszul voltam és teljesen kimerültem, de az infúzió miatt a fájások intenzitása mindig egyforma volt, vagy erősödött. Őrjöngtem, ordítottam, hogy hagyják abba, ezt nem csinálom tovább, én akartam ezt a gyereket. És sajnos pont ekkor a férjem nem lehetett velem.

1999. augusztus 11 nevezetes dátum, az évezred napfogyatkozása. Tamás zenész, és már hónapokkal korábban le volt kötve a koncert erre a napra Makón. A mellettem lévő szülőszobában forgatás volt, egy színésznő játszotta el, hogy éppen a napfogyatkozáskor szül, pedig már órákkal korábban megszületett a gyermeke. Teljesen magamra voltam hagyva (mint később megtudtam, egy szociális gondozónak ott kellett volna lennie velem, de az egyikük GYES-en, a másikuk szabadságon volt aznap), ám minden rosszban van valami jó is. Egyik percről a másikra hirtelen vége lett.

Amikor elkezdett besötétedni elfolyt a magzatvíz, és a napfogyatkozást követően délután fél kettőkor 4-5 tolófájás után kint volt. A szülésznő megkérdezte, meg akarom-e nézni, de ez akkor nagyon felháborított. Lelki szemeimmel láttam magam előtt, ahogy egy magzathoz méltatlan pózban, kiegyenesedve, nyújtott kézzel és lábbal, véresen fekszik és nem lélegzik, és hirtelen minden dühöm és gyűlöletem a magzat felé fordult és látni sem akartam. Csak annyit kérdeztem, látszik-e rajta, hogy beteg volt, és hogy mi a neme. Igen, látszott, igen, kislány. Tudtam. Azt hiszem, szerencsém volt, és talán tényleg ennek a természeti jelenségnek köszönhetem, hiszen azt mondták eltarthatott volna akár három napig is. Néhány óra pihenés után visszamehettem az ágyamba, majd 2 nap után hazaengedtek.

Fáradt voltam, üres és végtelenül szomorú. A genetikai és pathológiai vizsgálatok eredménye az lett, hogy egyszeri mutációról van szó, nem öröklődő, de mindketten hordozunk egy-egy hibás gént, és ha azok találkoznak, akkor léphet fel hasonló eset. Tehát kb. 25% az esély beteg gyermekre, ami nem jó arány. Most már két oka is lehetett a korábbi vetéléseknek. Egyrészt a myomák, másrészt a hibás gének, de az ok utólag már nem deríthető ki. A klinika professzora pedig újabb myomaműtétet javasolt.

Újból felmerült a kérdés, hogy mi jöhet még, megtettem-e már mindent, merjek-e még egyszer próbálkozni. Még a válás is megfordult a fejemben, hogy "elengedem" a férjem, de ő erről hallani sem akart. Azt mondta jóban-rosszban... . Végül úgy döntöttünk, hogy 35 éves koromig még próbálkozunk, és vállaltam a második műtétet is, amire 2000 júliusában került sor. A kórházból választott orvosom ekkor közölte, hogy elnyert egy genetikai kutatói pályázatot az USA-ba, és augusztusban egy évre kiutazik, ezért átadta az "esetemet" az őt helyettesítő kollégájának.

Addigra teljesen kiborultam, fájt a lelkem, és a műtét sem volt könnyű, ezért megkerestem a klinikai szociális gondozót, Juditot. Elvileg az ő feladata lelki segítséget nyújtani a szülő vagy éppen vetélő nőknek. Az első beszélgetés után megegyeztünk, hogy hetente egyszer felkeresem, hiszen gyerekkoromtól kezdve hordozom jónéhány trauma emlékét, jó mélyen elásva. Szükségem volt ezekre az alkalmakra, nem biztos, hogy magamtól, ép elmével ki tudtam volna mászni a gödörből.

Nagyon összetett módon jutottunk el oda, hogy kezdtem elfogadni bizonyos dolgokat. Mivel én kerestem a segítséget, ezért nagyon erős volt bennem a vágy, hogy megoldódjanak a problémáim, hogy fel tudjam dolgozni a történteket. Így amikor szembesültem elfojtott érzésekkel, amikor szégyelltem magam kimondott és kimondatlan gondolataim miatt, volt, hogy végigsírtam három egymást követő beszélgetést. Nem tudom, sikerül-e majd érzékeltetnem mit éltem át, hogyan változtam, de megpróbálom.

Az akkori állapotomban  - nem volt könnyű, de mégis - elfogadtam, hogy a problémák nagy része talán lelki eredetű. Mint már utaltam rá, anyámmal való kapcsolatom még nagy jóindulattal sem nevezhető megfelelőnek. Még kisgyerek voltam, mikor apám öngyilkos lett, és anyám is többször próbált meghalni. Az én gyermeki lelkemben pedig a "minta" az lett, hogy ha az embernek gyereke van, akkor meg kell halnia. Ezt persze sosem fogalmaztam meg így, de ha elfogadom, hogy így lehetett, akkor talán a tudatalattim munkálkodott - eredményesen - hogy "inkább a gyermek haljon meg, én élni akarok". És ez persze független minden mástól (myoma, gének, stb.), akár igaz is lehet.

És ekkor, 2000. decemberében ismét pozitív lett a terhességi teszt. Rohantam az orvoshoz, hogy erősítse meg, csináltasson UH-t, tudni akartam, hogy él-e. Az orvosom nagyon határozottan közölte velem, hogy a 11. hét előtt nem engedi az UH-t, mert ha még nem látszik szívverés akkor azért, ha látszik, akkor a 12. hétig azért fogok izgulni, hogy nem vetélek-e el ismét. Így is izgulok, de ha nem vérzek, akkor ráér a 11. héten megnézni, mert ha akkor él a magzat, akkor már nagy valószínűséggel életben is marad. Szörnyű volt az időt kivárni, kegyetlenségnek éreztem az orvos részéről, és tudatosan erősítettem magam, hogy nem lehet semmi baj. Nem véreztem, és a 11. héten is minden rendben volt, bár most is növekedésnek indult egy myoma.

Most másodszor átléptük a 12 hetes határt, így most már a 18. hetet kellett kivárni, hogy az is kiderüljön, van-e az előzőhöz hasonló probléma. Ez alatt az idő alatt is rendszeresen jártam Judithoz a beszélgetésekre, és ami addig sosem volt jellemző rám, elkezdtem álmodni. Korábban nagyon nyugodt, álomtalan éjszakáim voltak, és az álmok elemzésével Judit segítségével úgy nézett ki, hogy kezdem tudati szintre emelni a dolgokat, ahonnan már könnyebb lesz azokat feldolgozni, elfogadni. Az egyik álmom pedig ez volt:

Egy hatalmas, egy légterű, több emeletes csarnokban voltam rengeteg más emberrel. Volt saját szobám, de a mosdók, WC-k közösek voltak. Egyszer csak a hangosbeszélőn közölte egy hang, hogy mindenki intézze el a dolgát, mert 10 perc múlva megszüntetik a víz és oxigén-szolgáltatást. Sorba állva, csak egy hálóingszerű lepelben kimegyünk a vízpartra és meghalunk. Én gyorsan végiggondoltam, hogy még el kell mennem WC-re, és még éppen le tudtam öblíteni, amikor a vizet elzárták, az utánam következő nő már nem volt ilyen szerencsés. Magamhoz vettem egy táskát és beledobáltam, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lehet rá. Izzadásgátló dezodort, mert utálnék izzadtan fetrengeni, a sminkkészletemet, mert úgy gondoltam, hogy ha eltorzul az arcom az oxigénhiánytól, akkor se legyek túl csúnya, és egy törölközőt, mert azt korábban láttam filmekben, hogy fulladásos halálnál a belek maguktól ürülnek, és hogy legyen mibe csavarnom magam. Azután elindultunk a vízpartra.

Ekkor ébredtem fel. Zaklatott voltam, mert megviselt, hogy szembenéztem a saját halálommal. Judit azonban másképp látta. Szerinte tökéletes, szép álom volt. Azt jelenti, hogy tudat alatt elfogadtam, hogy megszülöm a gyermeket és inkább "feláldozom" magam, vagyis elindultam meghalni. Ám határozott párhuzamot lehet vonni az álombéli meghalás és a valóságos szülés között (előtte beöntés-WC; fájások-erőlködés, izzadás; székelési inger a kitolási szakban), így már tudat alatt is elfogadtam, hogy gyermekem lesz. Talán túl bonyolult, talán mesterkélt, mindenesetre összetett a magyarázat, amelybe úgy kapaszkodtam, mint az utolsó szalmaszálba. Teljesen mindegy, van-e köze az igazsághoz, de működik, és talán ez a lényege a pszichoterápiának.

Tele voltam kétségekkel, és mikor megtudtam, hogy működik a kórházban egy csoportterápia terhes nők számára szerettem volna részt venni a foglalkozásokon. Sokat hallottam már az anya-magzat kapcsolat jelentőségéről, ezt segítette elő a minden foglakozást bevezető relaxáció. Utána pedig megbeszéltük a relaxáció alatt átélt érzéseket, valamint az aktuális problémákat, így láthattuk magunkat egy külső szemlélő szemével is. Ha lehet, még fokozottabban figyeltem babám minden rezdülését, segítettek a relaxációk is, így már a 15. héttől éreztem a mozgását. És azt is éreztem, hogy kisfiú.

A 18 hetes UH-n minden rendben volt, bár a neme nem látszott, mégis egyre erősebb volt az érzés, hogy kisfiú. A 24. hétre nagyjából elmúltak a kétségeim, úgy voltam vele, hogy ha valami történne - bár kockázata van -, már életképes lenne. Már elhittem, hogy lesz gyermekem, és így is lett.

Lassan elkezdtem a szülésen gondolkodni, jártuk az üzleteket, kiságyat, pelenkázót venni. A kórházban szerveztek egy 10 előadásból álló szülésre felkészítő tanfolyamot, ahol a kismamák párjukkal együtt részt vehettek és lehetőség volt a szülőszobák megtekintésére is. Jártam a védőnőhöz, rendszeresen konzultáltam az orvosommal, alapvetően fokozatosan javult a hangulatom és a közérzetem. Óriási volt a hasam (mindig erre vágytam) és érdekes módon hányinger és rosszullétek helyett állandó "undoritiszem" volt. Utáltam minden ételt, de nem is tudtam enni, mert mindig, mindentől égett a gyomrom. Az utolsó néhány héten egy kicsit vizesedtem, de nem volt vészes. A 40 hét alatt összesen 9 kilót híztam.

Korábban, mikor szóba került a szülés, valahogy egyértelmű volt, hogy császármetszésre kell számítanom, tekintve az előzményeket. Kétszer operálták a méhem, mindkettő komoly hasi műtét volt, és ilyenkor nagy az esélye annak, hogy a méh megreped. Sokat beszélgettünk erről Tamással, mérlegeltük az érveket, ellenérveket és megkérdeztük az orvosomat is, mi az ő véleménye. Elmondtam neki, hogy a korábbi vetélésindukció miatt a szülés élménye számomra nagyon keserű, és ha van rá mód vagy lehetőség, szeretnék természetes úton szülni. Nagyon megértő volt, nem áltatott hamis ígéretekkel.

Azt mondta, hogy mivel problémamentes a terhességem és a baba is átlagos méretű (itt persze csak az UH által becsült értékekre lehetett támaszkodni), nem látja akadályát a természetes szülésnek. Azonban ha nem elég erősek a fájások, nekem nem fog adni oxitocin infúziót, hanem akkor megoperál. De azt megígérte, hogy ha műtétre kerül sor - bár nem szokás - mégis megkapom egy pár percre a babát. Nagyon féltem (félek) a gerinc-érzéstelenítéstől, de azt mondtam, rendben van, és reménykedtem, hogy erre nem kerül sor. Még egy korlátot támasztott, mégpedig, ha a kiírt napig (2001. augusztus 22) nem indul meg a szülés, legfeljebb 3 napot vár és akkor megoperál.

Én pedig beszélgettem a bébivel, elmondtam neki, hogy szeretném, ha a szülés után a hasamra tennék, szeretném átélni vele azt, amiről úgy gondolom, hozzá tartozik a kötődés természetes és szoros kialakulásához.

Már a nyolcadik hónap végén 1 ujjnyira kitágultam, és kb. akkortól kezdtem érezni jóslófájásokat. Rendezgettem a ruhákat, megérkezett a bababútor, rendbehoztuk a lakást (parkettacsiszolás, lakkozás, festés, ablakmosás stb.) és vártunk. Nagyok aktív baba volt, sokat mozgott, és ha Tamás a hasamra tette a kezét odasimult a tenyere alá. Szerette, ha zenét hallgattam és énekeltem. Augusztus 20-án végeztünk az ablakmosással, este még megnéztük a tüzijátékot a tévében, majd utána egy filmet. Kb. éjjel fél 12-kor kezdett "fájogatni".

Először azt gondoltam, hogy a szokásos jóslófájások és csak fél 3-kor tűnt fel, hogy van benne rendszer. Addig nem is aludtam. Felébresztettem Tamást és mondtam, hogy olyan, mintha elkezdődött volna. A kórházi csomag már 2 napja össze volt készítve, így a pakolással nem kellett foglalkozni. Betelefonáltam a kórházba, akkor kb. 6 perces fájások voltak. A szülésznő azt mondta, induljunk el, és aznap este éppen az orvosom volt az ügyeletes. Háromnegyed 4-kor hívtunk egy taxit és bementünk a kórházba.

Mire az adatfelvétellel végeztünk már kétperces fájásaim voltak. Borotválás, beöntés, majd bevezettek a szülőszobába és mondták, hogy zuhanyozzak le. Alig végeztem a zuhanyozással, mikor jött az orvosom, megvizsgált, és közölte, hogy 4 ujjnyira tágultam, hamarosan szülünk. Bejött a férjem is, akkor már nagyon erősek voltak a fájások és a kezébe kapaszkodtam a görcsök alatt. Innentől már nagyon gyorsan zajlott minden. Az orvosom folyamatosan velem volt, masszírozta a hasam két fájás között, elmondta, hogy mi fog történni, mit kell tennem. Eközben az osztályvezető főorvos is ott járkált fel-alá, és kikötötte, hogy ha 10 percen belül (6 óráig) nem áll be a baba feje, akkor császármetszés lesz. (Meggyőződésem, hogy ha nem az orvosom az ügyeletes, akkor kérdezés nélkül végzik el a császármetszést.) De beállt.

Ekkor már egy teljesen beszűkült tudatállapotban voltam. Kapaszkodtam Tamás kezébe, hallgattam ahogy a légzésemet vezényli és úgy lélegeztem, ahogy mondta. Az orvosommal szemkontaktust tartottam, figyeltem, ahogy irányít, a CTG-ről látta, hogy mikor jön újabb fájás, és mindig mondta, mikor toljak, mikor ne és én azt csináltam amit mondott. Érdekes módon csak minden második fájás fájt, bár ez a CTG-n nem látszott. Furcsa módon csak tudtam, hogy fáj, de nem éreztem. Az erős fájásoknál azt hittem, kiabálok, de azt mondták, hogy nem jött ki hang a torkomon. (Az még érdekesebb, hogy másnap teljesen be voltam rekedve. Vajon mitől?)

Közben folyamatosan figyeltem a bébit. Azt tudtam, hogy melyik fázisban hogy fordul, és megpróbáltam elképzelni, hogy éppen hol tart, hogy segítsek neki. Azután mondta az orvos, hogy már látja a fejét és hogy sok haja van, érintsem meg. Csak egy nyálkás, feszülő dudort éreztem, és a következő fájásnál kint volt a feje. A gátmetszést csak tudtam, hogy elvégezte az orvos, nem éreztem. Még két fájás, és pontosan fél hétkor megszületett a kisfiam. Spontán felsírt, de amint a hasamra tették, azonnal megnyugodott. Nagy szeretetet, megkönnyebbülést és hitetlenséget éreztem, olyan volt, mintha tőlem függetlenül történtek volna a dolgok. Megsimogattam a kis fejét, testét, suttogtam neki, hogy szeretem, hogy már nagyon vártuk, hogy biztonságban van. Aztán néhány perc múlva elvették, lemosdatták, és pólyában hozták vissza. 3360 g, 52 cm, mégis olyan kicsi volt, szinte elveszett a pólyában, de gyönyörűnek láttam. Nem volt ráncos a bőre, a fejformája tökéletes, és az első pillanattól úgy láttam, hogy a férjemre hasonlít. Nagyon kisfiús vonásai voltak, imádtam.

A gátseb varrása volt a legkellemetlenebb érzéstelenítő ide vagy oda, de szerencsére felszívódó cérnával varrt az orvos, így nem okozott problémát az ülés. Mivel nem volt hely az osztályon, néhány órát még a szülőszobán kellett töltenem, de kényelmes volt. Tamás ott lehetett velem és Norbit is csak egy óra után vitték el. Pihentem (aludni nem tudtam), és nagyon boldog voltam.

Mikor elfoglalhattam a helyemet az osztályon, 10 percen belül már hozták is Norbit, és attól kezdve állandóan együtt voltunk. Sokat aludt, de az orvosom mondta, hogy ez csak átmeneti állapot, kb. 8-10 napig tart, utána ne lepődjek meg, ha "bekapcsol". A csecsemős nővér megmutatta, hogyan kell pelenkázni, mit kell csinálni a köldökcsonkkal, hogyan kell szoptatni.

A nehézségek a harmadik napon kezdődtek, akkor belövellt a tej és mindkét mellem kőkemény lett. Szegény kicsim alig tudott enni valamit, mert hiába fejtem alkalmanként 100-150 g-ot, a csomókat nem sikerült feloldani, a mellem kemény maradt, nem bírta összenyomni a szájával. 3150 g volt, amikor hazajöttünk a kórházból.

Több hibát is elkövettünk, melyeket csak utólag látok, lehetett volna könnyebb az első három hónap, de a nehézségeket csak nagy vonalakban említem. Nem tudom, a 8 év alatt mikor kezdtem misztifikálni a "gyerek-kérdést", de most, hogy Norbi megszületett már tudom, hogy nem voltam felkészülve. Amikor azt mondtam, hogy gyereket akarok, nem tudtam, mit beszélek, mindig az élt bennem, hogy milyen jó lesz majd felnyitni a világot számára, megtanítani sok bölcsességre, átadni neki a tudást, amiről azt gondolom, hogy fontos az életben, és szeretni őt, ahogy én azt sosem éreztem. Épp ezért ért váratlanul, hogy érzékeny, hasfájós babát "kaptunk".

Minden családi támogatás, segítség nélkül, egyedül a férjemre utalva kellett megbirkózni az átordított nappalokkal és éjszakákkal, a szoptatás nehézségeivel. Hirtelen semmire sem volt időm, halálosan fáradt voltam, és mivel Norbi még két hét után sem kezdett hízni, kezdett eluralkodni rajtam az alkalmatlanság érzése. Bár kb. 7-8 hetes korától átaludta az éjszakákat, nappal még mindig állandóan sírt és ez nagyon megviselt.

A depresszió csak nagyjából hetente egy alkalommal tört ki rajtam, de akkor szörnyű gondolataim voltak. Elvesztettem a kontrollt az életem felett, kiszolgáltatottja voltam egy 3 és fél kilós ordító gyereknek, nem találtam a rendszert, ami korábban jellemezte életemet. Úgy éreztem, minden megváltozott, Tamást érdektelenséggel vádoltam, alig volt otthon, magányos voltam, és mélységesen megsértődtem, mikor Tamás azt mondta: "Ha úgy érzed minden megváltozott, az jelzés arra, hogy te változtál. Minden nem változik meg egy csapásra.".

Kb. 3 hónapos volt Norbi, mikor egy ismerősömtől hallottam a Babanet-ről. Eltelt még két hét, mire rávettem magam, hogy odalátogassak. Elkezdtem olvasgatni a történeteket, a fórumok üzeneteit, és másnap helyreállt a béke a lelkemben.

Két dologra jöttem rá az oldalakat böngészve. Az egyik, hogy az idő múlik. Mert  vannak a problémák, a nehézségek, és vannak a megoldások, amelyek vagy megoldják az adott problémát, vagy nem, ezért az ember mindig újabb megoldásokkal próbálkozik (ezeket a védőnő - bölcsen - csak egyenként adagolta). És mire az ember (az anya) a próbálkozások végére ér, addigra eltelik az a bizonyos 3-4 hónap és megszűnnek a problémák, mert a kicsi addigra megtanul jól szopni, megerősödik az emésztőrendszere és már elkezd érdeklődni a kiságyon kívüli dolgok iránt is. Tehát ez volt az egyik.

A másik dolog pedig, hogy amit én súlyos problémáknak ítéltem az - végül is - normális. Mert lehetne ezer más betegsége, amelyekkel mások küszködnek, amelyek nem múlnak el 3 hónap után. És a depresszióm átcsapott a mérhetetlen hála és szeretet érzésébe, hogy egy egészséges, azóta már 4 hónapos, nyugodt, mosolygós, több mint 6 kilós kisfiam van. És már nem tragédiaként élem meg, ha egy-egy alkalommal kicsit nyűgösebb, vagy a szelek bántják, hanem tudomásul veszem, hogy ez egy ilyen nap, és megpróbálom megkönnyíteni az ő napját is egy kis tornával, masszírozással, vagy egy kis sétával.

Tamással együtt nagyon szeretjük és elkezdtünk arról beszélgetni, milyen lesz, ha születik kistestvére.

Buday Ágota, Budapest

2001.12.28