Iskolai kálváriánk

Történetünk elég régre nyúlik vissza, mikor is kislányunk első osztályos volt. Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy végigolvasván a történetünket, lássák, hogy mennyire NEM gyermekközpontú az iskola...

Két nagyon kedves tanító nénivel áldott meg bennünket a sors, majd úgy alakult - erre nem térnék ki bővebben -, hogy másodiktól az egyik tanító néni helyett kaptunk egy tanító bácsit, egyúttal a szülői összefogásból felújított tantermet elveszítve kaptak a gyerekek egy sötét, kicsi termet. Az elveszített tanító néniről a fogorvosnál, a nyári szünet kellős közepén szereztem tudomást.

Ezután a következő sokk akkor ért, amikor kiderült, hogy kislányom osztályát átteszik a felsősök épületébe. Minden követ megmozgattunk mi, szülők annak érdekében, hogy ez ne következzen be, hiszen a korosztályuktól és az életkoruknak megfelelő kültéri játékoktól teljesen elszeparálva kellett volna, hogy éljék mindennapjaikat az iskolában.

Annyit sikerült nagy nehezen kijárni, hogy csak délután, napköziben kellett átmenniük a másik iskolába. Így délelőtt az alsó tagozatos épületben vannak, ebéd után a felső tagozatos épületben, majd fél négy magasságában sétálhatnak vissza az alsós épületbe. Télen-nyáron, minden felszerelésüket magukkal cipelve, értem ezalatt a tornacuccot, a tisztasági csomagot, a könyvekkel tömött iskolatáskát.

Eljött a negyedik osztály, amikor elkerülhetetlenné vált, hogy a felsős épületben legyenek a kicsik elszállásolva. Mindennapos terrornak voltak kitéve a nagyok részéről a kisebbek, a dolog odáig fajult, hogy polgármester közbenjárásával elintézett szülői értekezlet és többszöri bejárás után is szakemberhez kényszerültünk vinni kislányunkat.

Az igazgatóhoz hiába mentünk, a napközis tanárhoz hiába mentünk, nemhogy ügyet sem vetettek ránk, de még csak nem is hitték el, hogy probléma van... A sürgősséggel meghirdetett szülői értekezleten az igazgatón, a tanítókon kívül velem együtt három szülő volt jelen – és csak két osztálynak lett tartva a szülői. Az igazgatónő ekkor úgy gondolta, hogy a csúnya beszéd lesz a téma, pedig korábban nem egyszer jeleztük a valós problémát.

Kislányom a 4. osztály második hónapjától tikkelni kezdett, attól a pillanattól, amikor a sulis-költözős-mizériát követően még új napközis tanárt is kaptak. Ez betette nála is, nálunk is a kaput. Eszeveszetten kezdtem intézkedni, hogy átírathassuk egy másik iskolába. A második félévet már nem az ominózus iskolában kezdte meg.

A történetnek itt sajnos nincs vége. Kisfiúnk ugyanis májusban töltötte a 6. életévét, tehát szeptembertől iskolás lesz. Kétségbeestem a gondolattól, hogy ebbe az iskolába kell járnia, hiszen új törvény lépett életbe, és nincs mese, ez a körzeti suli. Próbálkoztunk énektagozattal abban az iskolában, ahova kislányunkat sikeresen átírattuk, ám mivel a kisfiúnk nem egy dalos pacsirta, nem jártunk sikerrel. Úgy voltunk vele, ha már muszáj "ide" járatni, akkor próbálkozzunk meg a sport tagozattal. Ehhez azonban alkalmasságira kellett vinni a jelentkezőket.

Gondoltuk, nem nagy kunszt... Megkérdeztük, mit vigyünk magunkkal, azt a választ kaptuk, hogy csak egy pár benti cipőt. Szerencsénk volt, hogy vittünk tornazsákot, de arra nem számítottunk, hogy hideg élelmet is kellett volna csomagolni a két órás alkalmasságira. Igen! Jól látjátok! Az alkalmassági összesen két órás volt a 6 éves gyerekek esetében. Azt hagyjuk, hogy ebben az iskolában a sport tagozat egyenlő azzal, hogy a fizetős külön sport a tanmenetbe lett beépítve, na de lássuk be, mégis jól hangzott, hogy SPORT TAGOZAT.

Lévén sok volt a jelentkező, két csoportra osztották a gyerekeket. Az egyik banda az alsós épületben, a másik a felsősben kezdte meg a felmérést. Azt hagyjuk is, hogy mínuszok röpködtek, miközben egyik helyről a másikra kellett vándorolni az időközben kimelegedett gyerekekkel, mert a kezdeti felmérést követően helycserés támadás játszottunk. Mindezt étlen-szomjan...

Hogy kik lettek alkalmasak? Természetesen - a várt állami támogatásnak köszönhetően - mindenki. Még olyan kisgyerek is, aki - nem hazudok - szinte hasra esett a saját lábában. Ugyanerről a kisgyerekről később ki is derült, hogy nem iskolaérett, marad az oviban. Sebaj.

Ezt követően, legnagyobb örömünkre hetekkel később kézhez kaptuk a határozatot, miszerint létszámbővítésnek köszönhetően mégis felvették őt "AZ" iskolába. És itt kezdődött az igazi kálvária.

Május 2-án mentünk be először az iskolába, hogy kikérjük a szükséges papírokat. Az igazgató közölte: azt ő ki nem adhatja a kezéből, majd elintézi hivatalból. Eljött május vége, és "AZ" iskola még mindig nem kapta meg kisfiúnk papírjait. Ekkor felhívtam a körzeti sulit, hogy ugyan már, mit szöszölnek. Közölték, előző héten - ez kb május 14-e utánra eshetett volna - postára adták. Rákérdeztem, bemehetek-e és magam is meggyőződhetem-e róla. Erre közölte a titkárnő: "ha ennyi felesleges ideje van, így ráér, akkor jöjjön".

Ennyi kellett. Aznap bementem. Mutattak egy másolt papírt, melyen tisztán látszott ugyan, hogy május 7-én VALAMIT küldtek az iskolának, de se egy tárgy rovat, hogy XY iskolaérettségi anyaga, se egy postai átvételi igazolás. Utóbbi nem is lehetett volna, hiszen a hivatalos papírokat SIMA postai levélként adták fel - saját elmondásuk szerint. Ezzel nem voltam meggyőzve.

De a lényeg, kaptam végre egy hónap késéssel egy dedikált példányt az iskolaérettségi igazolásról - amit ott, akkor fénymásoltak és állítólag május 7-én megküldtek a másik suliba. Pár nappal később beviharzottunk az igazgatóhoz aláíratni az átiratkozáshoz szükséges papírokat, közben be is hívatott minket az igazgató, hogy számon kérjen, amiért negatívan nyilatkozom az iskoláról - ezt a beszélgetést szó szerint nem részletezném, hosszú. A beszélgetés közben közölte, nagyon egyszerűen le lehetett volna zárni a dolgot, ha bejövünk a papírral, ő aláírja és már mehettünk volna dolgunkra. Na, ekkor azt hittem robbanok, hiszen május 2-án épp ő volt az, aki elküldött, mondván, azt ő hivatalból intézi.

Nem akartam felhozni, de ha már ott voltunk, gondoltam, megemlítettem, hogy bár a lányunk január óta nem jár az ő iskolájába, az új diákigazolványát a mai napig nem kapta meg, mivel a diákigazolvány központ szerint nincs kijelentve a régi iskolából a gyerek. Mi volt a válasz? „Rágalmazás.” Ahogyan az is, hogy nem egy, de nem is kettő másik iskola igazgatóját feljelentéssel fenyegette, amiért fel merték venni az ő körzetébe tartozó gyerekeket. Felhoztam szintén, ha már ott voltam, hogy nem véletlenül vittük másik iskolába lányunkat, hiszen minden nap terrornak - főként lelki terrornak - volt kitéve. És ezzel egyetlen, magát pedagógusnak mondó személy sem foglalkozott az iskolában. Inkább hátat fordítottak, ha összekaptak a gyerekek. Volt, hogy a lányunk kereste volna a napközis tanárt és sem az udvaron, sem az épületben nem találta. Hol volt, amikor a fiúk szerelemből falhoz vágták? Hol volt, amikor a nagyobb lányok szekálták a kisebbeket olyannyira, hogy az énekkarból is kiiratkozott?

És most itt tartunk... 2013. Ahol egy igazgató úgy játssza ki a törvényeket, az embereket, a szülőket, a gyerekeket, ahogyan kénye-kedve kívánja. A tanítási évnek vége - június vége van -, a lányunknak a mai napig nincs diákigazolványa, és még egy hónapja sincs, hogy – talán - lezárult kisfiúnk átíratási mizériája. Már, ha lezárult. Majd kiderül szeptemberben, illetve, amikor majd az ő diákigazolványára is hiába várunk. És egy ilyen iskola ki meri írni a falaira, hogy sport tagozat és pedagógiai szakszolgálat. Szégyen, hogy ilyen időket élünk. Ahol az igazgató szava szent, a pedagógusok munkájukat féltve térdre kényszerülnek, a gyerekek pedig mindenhol vannak, csak épp szem előtt vagy előtérben nincsenek. Ilyen világot élünk.

Betti