Szenteste: - Anya, a Leviék miért nincsenek ünneplőben?
Karácsony szenteste az a szokás a családban, hogy mindenki a nagyiéknál tömörül. Ott költjük el a karácsonyi halvacsorát, miután reggel mindenki a saját otthonában már megejtette az ajándékozást. A bátyám és a húgom gyerekeivel együtt egész pontosan 7 a lurkók száma, ebből négyen már hat év fölöttiek, köztük az én gyerekeim is. Naná, hogy utálják, ha ki kell csípniük magukat, - gyakorlatilag mindegy, hogy milyen alkalomra öltözünk fel csinosan-, mintha gyárilag beléjük lenne kódolva, hogy elutasítsák az ünneplőt. Nyilván nem áltatom magam, hogy ez megváltozik, hiszen én magam is igen kevés felnőttet ismerek, aki rajongana a „feszengős” szettekért. Igen nehéz azonban tartani magunkat ahhoz az elgondoláshoz, hogy ha ünneplünk, akkor igenis megtiszteljük egymást és magát az alkalmat azzal, hogy valamivel elegánsabban jelenünk meg vendégségben, ha mindeközben a családunk egy másik része szemmel láthatóan nem gyakorolja ezt a szokást.
Így történhetett meg, hogy tavaly, fél órás rimánkodás után csak-csak felkapták magukra a fiúk az inget, amikor azonban a szüleimhez értünk, jött a fejemre a hidegzuhany.
Ákos bátyám gyerekei, Levi és Luca ugyanis teljesen hétköznapi viseletben, mi több: mackó nadrágban várták a Jézuska ünnepét. Picit reménykedtem benne, hogy a nagy játszásban a fiúk megfeledkeznek arról a részletről, hogy feltérképezzék rokonaik viseletét, de végülis nem tudom kit akartam ezzel áltatni: naná, hogy rögtön kiszúrták a bakit. Ezen a ponton kezdetét is vette az instant nyűglődés, pedig még a terítésig, nemhogy a vacsoráig sem jutottunk el:
- Anyaaaa! Anya, anya, anya, anya! (ez a teljes nevem tudniillik...) - rángatta a kezemet Bálint, amíg az apjával beszéltem.
- Tessék kicsim? – fordultam hozzá.
- Anya, a Leviék miért nincsenek ünneplőben?
- Nem tudom szívem... – mondtam és gyorsan próbáltam valami másra terelni a szót, de hiába.
- Mi a francnak kell ebben a szaros ingben lennünk, ha másoknak nem kell? – Ugye? Tök jogos a kérdés, elismerem és borzasztó nehéz volt rá olyan választ adni, hogy közben fenn tudjam tartani a status quo-t.
- Kincsem, azért öltözünk fel ilyenkor szépen, mert mi úgy gondoljuk, hogy ez egy különleges ünnep és örülünk, hogy ilyenkor a családunkkal lehetünk. Nézd csak meg, a nagypapi is milyen csinos inget húzott, és a nagyikán is szép ruha van.
- De a többiek hülyék, hogy ezt nem tudják? - Most van az a korszak, hogy „mindenki hülye, aki nem olyan mint mi”...efelett megpróbálok most szemet hunyni és majd később tartok oktatást mások lehülyézésével kapcsolatban.
- Nem, nem azok, csak valamiért az ő szüleik megengedték, hogy kényelmesebb ruhában legyenek. Amúgy meg kérdezd csak meg a Lucát, hogy szeretne-e inkább csinos szoknyát húzni, biztos vagyok benne, hogy azt mondja, igen. (A remény hal meg utoljára, nem mintha tényleg ekkora ügyet kéne csinálni ebből az egészből, de az ember tartson ki az elvei mellett legalább a gyerekei előtt a fenébe is!)
Bálint elrohant, majd úgy 10 perccel később visszatért az információval:
- Azt mondta a Luca, hogy ők nem szoktak felöltözni, de ő is inkább szoknyában akar lenni!
- Na látod, ők is biztosan át fognak öltözni, mielőtt megkezdődik a vacsora.
- De nincs itt cuccuk, anya!
- Akkor nem tudom, majd megoldják, ez nem a te dolgod bubukám! – zártam le a dolgot.
Azt hittem eddig tartott a sztori, hiszen látszólag lenyugodtak a kedélyek. Bálint visszament játszani a többiekkel, bár Lucát sehol sem láttam. Aztán egyszer csak meghallottam őt a nappali másik feléből, amint az anyja ölében ülve kampányol a lila csillámos tüllszoknyáért, hogy márpedig ő most azonnal fel akarja azt venni.
Addig fajult a „balhé”, amíg a bátyám kiviharzott a kocsikulccsal a kezében és hozzám fordulva még odavetette elhúzott szájjal:
- Köszi, hogy nem lehet egy nyugodt esténk se, most mehetek haza a nyamvadt szoknyáért!
Hirtelen nem kaptam szikrát, szóval frappáns válasz sem csúszott ki a számon. Talán nem is baj. De legszívesebben azt mondtam volna: - ha előre gondolkoztok, vagy ha rendesen felöltöztök mindannyian, akkor nem lenne ez akkora probléma. De inkább hallgattam. Az, hogy én mit tanítok a gyerekeimnek, egy dolog. Nem kívánok beleszólni mások nevelésébe. Talán már azzal is messzire mentem, hogy Bálintnak Luca szoknyáját hoztam fel példának, hiszen ezzel akaratomon kívül is összehasonlítási alapot adtam a gyerekem kezébe. Nem az volt a célom, hogy velem egykorú felnőtteket edukáljak, mindössze egy szép gesztust, hagyományt akartam továbbadni a gyerekeimnek. Olyan nagy baj lenne ez?
A nyitókép: www.freepik.com
B.F., 2018. december 12.
