Nincs korhatára, hogy egy gyermeknek meddig egészséges szüleivel aludnia
Már akkor eldöntöttem, amikor még nem is voltak gyermekeim, hogy ha lesznek, biztos, hogy velem egy szobában alszanak majd, amíg csak szükségét érzik és nem én teszem őket külön szobába. Tény, hogy nagyon fiatal voltam, nagyjából kilencéves, amikor erre a következtetésre jutottam. Miután a szüleim elváltak, a testvérem és én hol édesanyámnál, hol édesapámnál laktunk. A húgom csak négyéves volt, és ez az állandó itt-ott alvás komolyan megviselte. Az édesanyánk mindig vele egy szobában aludt, de az édesapánk házában ez nem így volt. Emlékszem, sokszor késő éjszakáig mellette maradtam, próbáltam megnyugtatni, néha oda is préselődtem mellé, a keskeny ágyára addig, amíg álomba nem merült.
Akkor, ott megértettem, hogy milyen nagy szüksége van minden gyermeknek a közelségre legyen éjjel vagy nappal, és hogy ha lesz saját gyermekem, sosem fogom ezt megtagadni tőle.
Szenvedélyes és határozott kilencéves voltam, aki meggyőzhetetlen volt szinte bármiről. Amikor az első gyermekem született, nem is igazán gondolkodtam el az együtt vagy külön alváson. Minden biztonsági előírást követve, a gyermekkel való alvás volt számunkra az egyetlen követhető út, máskülönben egy szemhunyást sem pihentem volna. Ez volt az egyetlen lehetséges megoldás azért is, hogy az igény szerinti szoptatást is teljesíteni tudjam. És különben is, egy kicsi babáról beszélünk. Ha a szülők közelségére van szüksége, miért tagadnám meg tőle ezt a vágyat?
Bár gyermekem idősebb lett, de akkor is a mellettünk maradt. Amikor ismét teres lettem a kisöccsével, áttettük egy kiságyba, de a miénk mellé. Ez folytatódott éveken át.
Egyáltalán nem arról van szó, hogy gyermekeimnek ne akartam volna megtanítani, hogy képesek legyenek a saját maguk ágyában aludni. Mindkét srácunknak megvolt mindig is a saját ágya és szobája, és próbáltuk is finoman ösztönözni őket, hogy aludjanak ott, néha még kempingeset is játszottunk és mi aludtunk velük egy vagy két éjszakát.
De végül mindkét gyermekünk visszaszivárgott minden egyes alkalommal a mi szobánkba, de számomra semmi problémát nem jelentett, mert ilyesmiket indokolták, hogy: „Csak szeretném érezni éjjel is a közelségedet. Akkor jobban érzem magam.” Így sosem jutott eszembe, hogy meg kellene tiltanom nekik a nálunk alvást, vagy hogy le kellene szoktatnom őket erről.
Ezt már olvastad? Ha betartjuk ezt a 10 szabályt a gyereknevelésben, biztos kezekben lesz a jövőnk
A gyermekeim egyébként minden más szempontból nagyon is önállóak. Nincsenek szeparációs problémáik, könnyen barátkoznak, kedves, jól viselkedő, jó önszabályozó képességgel rendelkező lurkók. Csak éjjelente szükségük van a szüleikre. De az igazat megvallva, én sem szeretek egyedül aludni. Akkor nekik miért is kellene?
Néha azért nem problémamentes megosztani egy szobát vagy ágyat gyermekeinkkel. Nem olyan vidám például, amikor alvás közben fejbe rúgnak. Nagyon sokat és igazán értékes beszélgetéseket folytattunk már a hálószobában érvényes szabályokról, hogyan tiszteljük egymás személyes terét, hagyjuk nyugodtan pihenni a másikat éjszakánként. Próbálom ezeket úgy felfogni, hogy gyermekeim számára ezek mind fontos tapasztalatok, tanulási folyamatok.
És akkor jön a kérdés, hogy
„De hát akkor mikor szexeltek?” - amire nagyon egyszerű a válasz.
Amíg olyan szerencsések vagyunk, hogy több szobánk is van, nincs más dolgunk, mint megvárni, hogy a gyerekek elaludjanak, kislisszolni a szobából és a tettek mezejére lépni. Vagy eltűnni egy rövid hancúrra sziesztaidőben vagy akkor, amikor a gyerekek a tabletezésbe merülnek. Nem kell ezt túlgondolni.
Erről az egész „együttalvás, amíg akarod” dologról az én meglátásom mindig is az volt, hogy ha egyszer a gyerekeim elérik a tinédzser kort, nincs az az pénz, amiért velünk szeretnének majd aludni. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt olvastam az antropológus, Dr. James J. McKenna írását arról, hogy Japánban a gyerekek többsége a szüleivel alszik. „A japán szülők (vagy nagyszülők) gyakran alszanak gyermekeikkel, amíg azok el nem érik a tinédzser kort – utalva arra a hasonlatra, hogy az édesanya az egyik folyópart, az édesapa a másik, a gyermekük pedig középen a folyó.” Nem csak a szép metafora, amivel McKenna ezt a szituációt magyarázza, de a tény is megfogott, hogy ez a szülővel alvás a tinédzser korra véget ér. Ezt el is raktároztam az elmém egy hátsó fiókjába, és vártam, hogy vajon velünk is így lesz-e majd. De ma már tinik anyukájaként elmondhatom, hogy valóban ez az idő, amikor a leválás bekövetkezik.
Számunkra ez az átmenet minden nehézség nélkül zajlott le. A fiam kész volt rá és most hallhatóan boldogan és elégedetten szuszog éjszakánként saját szobájában. De az pontosan tudja, ha bármikor szüksége lenne rá, átjöhet hozzánk.
Nyilvánvalóan ez nem mindenkinél működik így, mint nálunk. Mert vannak, akiknek szüksége van a zavartalan és nyugodt alváshoz arra, hogy csak maguk, szülők legyenek zavartalanul a saját ágyukban. De azt gondolom, hogy ez sem fekete vagy fehér. Sok szülő engedi gyermekének, hogy vele aludjon, amikor beteg, rosszat álmodott vagy egyszerűen csak nem érzi jó magát valami miatt.
Ezt már olvastad? Pánikroham a gyerek előtt – tanuld meg kezelni a helyzetet!
És abban is biztos vagyok, hogy nagyobb gyerekkel aludni, vagy a szülők között alvás sokkal gyakoribb dolog, mint ahogy mi azt gondolnánk, csak egyszerűen tabu erről beszélni, mert sok ember elzárkózik előle.
De én őszintén mondom, hogy ezzel egyáltalán nincs semmi probléma. A gyerekek egyszerűen kinövik majd ezt az igényt, ahogy tinik lesznek, és ebből az egészből azt a fontos dolgot értik meg, hogy a gondoskodás szüleik részéről nem szűnik meg azzal, hogy a lámpát lekapcsoljuk éjszakára. Mert ezzel megtanítjuk nekik azt, hogy igenis fontosak számunkra szükségleteik, és ezek a szükségletek mindig meghallgatásra is találnak.
És esküszöm nektek, hogy ez nem tart örökké. Ahogy a gyermekkor múlik, a gyerekek változnak, nőnek, fejlődnek a maguk ritmusában, és különösen igaz akkor, ha mindig megadjuk nekik, amire éppen szükségük van.
B.Zs., 2020. március 17.
