Nem jön többet játszani, mert örökre elment a Papa

Csend honol a házban, a gyerekszoba padlóján kuporgok az ágy előtt ülve, jobb kezem lágy, óvatos mozdulatokkal simogatja az épp álomba szenderülő kis óvodásunk hátát. Egy újabb fárasztó nap vége – gondolom –, amikor megakad a szemem a pár éve rajzolt képeken a szoba falán. Talán le kéne őket cserélni lassan, de nem visz rá a lélek, mert tudom, ha leakasztom őket a helyükről, meglátom mögöttük a csavarokat. Azokat, amiket pár éve olyan ügyetlenkedve fúrtál föl, miközben óriási, várandós pocakkal dirigáltalak, hogyan csináld, vagy épp hogyan ne.

Reggel előkerült a gyurma kinyomó készlet: tudod, amibe véletlenül rosszul toltad be a hozzá tartozó formát és órákig feszegettük együtt, hogy kijöjjön belőle. Emlékszem, még olajjal is bekentük, aztán eltörted...igaz, még így is működik, csak már nem ugyanúgy...nélküled nem.

Elhomályosul a szemem, amíg végig gondolom az erre a kérdésre adható legőszintébb és legérthetőbb választ. És még sok ehhez hasonlóhoz, amit hónapok óta kapok veled kapcsolatban. Hogy biztosan nem jössz-e többet? Már nem gyógyítanak-e a kórházban, ami mellett hetente elhajtunk autóval. Vagy, hogyha tényleg fönn vagy a csillagok között, miért nem látni téged soha esténként, miért csak a repülők villognak...és különben is, azok is miért nem jönnek soha vissza, hogy újra megnézhessük őket?!

De tudod mi a legrosszabb? Hogy nekem is vannak megválaszolatlan kérdéseim. Például, hogy mikor érezzük majd magunkat újra teljesnek nélküled? Mikor lesz olyan születésnap, amikor ne jutna eszembe, melyik volt az általam sütött kedvenc süteményed, és mikor leszek majd képes újra megsütni a családnak? Lesz-e még olyan közös ebéd, amikor valaki ne terítene meg plusz egy főre az asztalnál, hogy aztán senki ne üljön oda és némán bámuljuk az üresen maradt helyedet?

Mikor tudok majd úgy mesélni rólad, hogy ne szaggasson ennyire?

Bárhogy is legyen, nálunk biztosan tovább élsz az általad összeszerelt bútorok lepattogott élében; a mókásan újragondolt mesékben; a társasjátékban, ami csak miattad olyan most is, amilyen; a legó toronyépítés mikéntjében; a nyári grillezés füstjében; a gyerekrajzokon az aprócska szekrényen.

Most csend van a házban és én magamban hozzád beszélek. De holnap már hangot is kapnak a néma szavak, újra jönnek a nekem szegezett kérdések. Lesz gyerekzsivaj, sírás és sok nevetés. Megint lesz nyár, új szülinap, ovis, sulis, – kamaszévek...és még több is.

Ami viszont soha nem lesz: feledés.