Néha hiányzik az a nő, aki voltam, mielőtt édesanya lettem
Bármikor jelzem, ha egy szusszanásnyi szünetre van szükségem, valamiféle zavarodottság lesz úrrá rajtam, mert ilyenkor mindenki úgy gondolja, hogy jobban tudja, mire van szükségem, mint én magam.
„Lányok, vegyetek egy nagy kádfürdőt.”
„Menjetek egyedül a pékségbe… az valami csodálatos.”
“Önts magadnak egy pohár bort.”
„Kelj fel a gyerekek előtt, hogy legyen magadra is időd.”
Hangos nevetés. (LOL)
Valóban ennyit érek? Egy kádfürdőt, egy magányos sétát a pékségbe, egy pohár olcsó bort, 10 magányos percet reggelente? Ennyit?
Többet érdemlek, a fenébe is. Tudom, hogy mindenki elfelejti azt az apró részletet (beleértve engem is), de én is ember vagyok. És igen, néha vágyom – még ha csak apró morzsákra is – abból az életből, amit a gyerekeim születése előtt éltem.
Hogy mire is gondolok? Hogy szeretnék újra a régi hobbijaimnak hódolni, szeretnék megint varrni, festeni, szobrászkodni, kötni és alkotni valamit. Néha csak egy kis szünetet szeretnék abból a taposómalomból, amit csinálok, amiért élek. És jó lenne csak egyetlenegyszer is - az anyai teendőim mellett - csak úgy lenni.
Szeretem a gyermekeimet, minden idegszálammal, de úgy érzem az állandó gyerekzsivaj közepette, hogy teljesen kimerülök, és egyetlenegy szerepbe kényszerülök, ami nem más, mint édesanyának lenni.
És egyszerűen nem tudom, mit kezdek majd magammal, amikor megnőnek, túlnőnek rajtam és elhagyják a családi fészket. Mert a gondolat már most könnyeket fakaszt belőlem.
Ezért van szükségem egy kis szünetre. Hogy újra megtaláljam magamat. Nem állandóan, de azért rendszeres időközönként, hogy kiegyensúlyozottabb, stabilabb és frissebb lehessek.
Amikor reggelente a gyerekeket rendezem, olyan jólesne, ha csak egyszer is, de valaki megcsinálná helyettem (köh, köh, igen, rád gondolok, drága férjem). Szeretnék aludni anélkül, hogy kérnem kelljen és egy kis elismerést, a fenébe is, mindazokért, amiket megteszek.
Belefáradtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy hol vannak a nadrágok, alsóneműk a fiókos szekrényben. A végletekig kimerít, hogy nincs senki, aki helyettesítene, amikor kiborulok, és az erőm végét járom. Márpedig vannak napok, amikor anya igenis kimerült és elkeseredett.
Vigye el valaki a rólam csüngő gyerekeket és ne hagyja, hogy nekiálljak a takarításnak vagy a mosásnak, amíg nincsenek itthon. Valaki, bárki, kényszerítsen, hogy tartsak egy kis szünetet, menjek el otthonról, mert különben azt hiszem, hogy nem jár nekem semmi.
Még amikor ezeket a szavakat kimondom, akkor is bűnösnek és értéktelennek érzem magam. Mert azt gondolom, hogy elfogadtam a feltételeket, amikor édesanyává avanzsáltam, szóval nem kéne panaszkodnom ezek miatt. Talán csak végre meg kéne szoknom és elfogadnom a helyzetet. De egy kis szünet az anyaság és a háztartás robotja alól nem nemakarás, egyszerűen szükséglet.
Mert gondoljunk csak arra, amikor a repülőgépen vészhelyzet van. Az én vagy a gyermekem oxigén maszkját kell először feltennem? Az enyémet. Legyünk őszinték magunkhoz: egy anya, aki nem lélegzik, vajon tud-e bármit tenni gyermekéért. Tudom, ez egy elég drasztikus példa, mégis hasonló komolyságú a másik szituáció is. Az édesanyák ugyanis gyakran a gondoskodási piramis tetején vannak, és amikor az ő szükségleteik nem találnak kielégítésre, az egész nyomorult rendszer képes összeomlani.
Szóval teljességgel nevetséges azt hinni, hogy az édesanyák nem érdemelnek időt, amit magukra fordíthatnának csak azért, mert ők már innentől kezdve örökre édesanyák lesznek. És még nevetségesebb bűntudatot érezni ehhez hasonló dolgok miatt. Köszönjük a társadalomnak, de minden egyes édesanya időnként igenis szeretne szünetet tartani.
Szeretném, ha erről mindenki beszélne, de csak igen ritkán fordul ez elő. Mert egy nagy kádfürdőtől, vagy egy nagy pohár bortól nem lesz jobb, ha a lélek az, ami belefáradt ebbe az egész mókuskerékbe.
A cikk alapja: scarymommy.com
B.Zs., 2020. május 29.
