Modern szülőnek lenni piszkosul nehéz!

Úgy terveztem, hogy majd mindent szépen megbeszélünk, és a legkevésbé sem fogok a szüleimre hasonlítani. Aztán a fiam születésekor szembesültem azzal, hogy az elmélet nem gyakorlat. Az elmélet csak iránymutatás ahhoz, amit szeretnék - és örülhetek, mikor a valóság legalább köszönő viszonyba kerül az elméleteimmel...

Pedig a fiam könnyű eset volt. Tökéletesen működött nála például a "Ne csináld, mert anya sírni fog!" nevelő szöveg. Sokáig ez volt az én titkos fegyverem. Ha ez a mondat elhangzott, a gyerek megértette, hogy nem helyes, amit csinál, és abbahagyta.

De később a lányomnál már teljesen más reakciót váltott ki ugyanez a mondat: simán az arcomba nézett kettő centiről, és megkérdezte: "Sírsz már?" Úgyhogy a második gyereknél megtanultam, hogy nemcsak az elméletek nem működnek, hanem a sablonok sem. Ami az egyiket motiválja, az a másikat teljesen hidegen hagyja.

Mivel a két gyerekem között jó néhány év korkülönbség van, ezért nekem még azzal is szembesülnöm kellett, hogy ami régebben ajánlott volt, az most tilos.

• Régen: fektesd mindig hasra, állíts fel egy fix étkezési rendet, szoktasd a gyereket saját ágyhoz!
• Most: fektesd mindig hanyatt, akkor etesd, amikor éhes, engedd, hogy a szülők mellett alhasson!
• Régen: nem volt szabad felvenni a gyereket, ha sírt.
• Most: fel kell venni.
• Régen: nem etettünk éjszaka.
• Most: szoptatunk éjjel-nappal.

Nem elég, hogy nem működnek az elméleteim, nem működnek a sablonok, de még a bevált módszereim is elavultak. Nem csoda, hogy össze vagyok zavarodva.

mondta Dr. Kádár Annamária a XXII. Pszinapszison a "Modern gyereknevelés buktatói" című előadásán.

FORRÁS: SHUTTERSTOCK

Szülőnek lenni az egyik legkomplexebb dolog a világon. Főleg most, modern szülőnek:

egyszerre kell tudni irányt mutatni és védelmezni,
következetesnek és rugalmasnak lenni,
felnőttként viselkedni és gyermekként játszani,
főnöknek és bizalmasnak lenni,
kontrollálni és elengedni dolgokat.

Azaz mindig tudni kell (vagyis inkább csak kellene), hogy mi a helyes. Ez pedig gyakran nem sikerül.

2-3 éves lehetett a lányom, mikor az egyik bevásárló központban hisztirohamot kapott. Ha azt mondtam neki, hogy menjünk balra, ő jobbra akart, földhöz vágta a cipőt, amit rá akartam próbálni, és nem engedte, hogy hozzámérjem a derekához a nadrágot. Elszaladt, elbújt, az utolsó csepp a pohárban pedig az volt, mikor üvöltve vágta le magát a földre az egyik játékbolt ajtajában, mert nem akartam bemenni vele.

Először zavarba jöttem: mit gondolhatnak most az emberek? Aztán mérges lettem a gyerekre, majd magamra, hogy nem tudom kezelni a helyzetet. Végül pedig felkaptam a kiscsajt a földről, hónom alá csaptam, elöl ordított, hátul rúgott, én pedig már csak nevetni tudtam az egészen. Dr. Kádár Annamária után szabadon: (...) "mert néha tudni kell kilépni a szerepünkből, és nevetni magunkon."

Ha ebben a helyzetben úgy viselkedtem volna, ahogy a gyereknevelési könyvekben írják, akkor még most is ott állnék az ordító lányommal. Mert nincs két egyforma gyerek és két egyforma szituáció sem. Rá kell jönni, hogy melyik az a szeretetnyelv, amivel hatni tudsz a csemetédre, és fel kell ismerni azokat a pillanatokat, amikor képes befogadni a szavaidat.

Ez mindennek a kulcsa. Ehhez azonban a saját utatokat kell járni, és elengedni az előre megírt szabályoknak való kényszeres megfelelést. Ne figyelj senki másra, csak a gyermekedre és saját magadra!

A cikk forrása: she.hu