Légyszíves ne csapj rá többet a fenekére! Mi nem így fegyelmezünk otthon!
Amióta az eszemet tudom, elítélem a pofonnal, veréssel való fegyelmezést. Kislány koromban egyszer láttam, ahogy a nagybátyám lekevert egy hatalmas taslit az unokaöcsémnek, mert az nem készítette össze az iskolatáskáját másnapra, többszöri felszólítás után sem. Emlékszem, annyira sajnáltam akkor őt, hogy gyorsan bementem a wc-be, hogy ne is halljam a kiabálást és csendben pityeregtem. 13 éves voltam ekkor, ő még csak 11. Szerencsére nem vált belőle agresszív felnőtt, bizonyára jól tudja kezelni az indulatait-, már, ha vannak neki...és miért is ne volnának olyasvalakinek, aki ezt a mintát tanulta gyerekkorától kezdve.
Amikor a párommal szülőkké váltuk, egyik este ültünk a kanapén és arról beszélgettünk, hogy milyen nevelési elvek vannak, amiket élből elutasítunk. Hamar előkerült a fizikai bántalmazás témaköre, sztoriztunk ezerrel, hogy kinek milyen barátai voltak, akiknek a szülei így, meg amúgy oldották meg a fegyelmezést. Volt ott minden: kukoricán térdelés, meg nadrágszíj is, némelyik tényleg elképesztő történet volt.
Tudtuk, hogy mi mindketten ellene vagyunk ezeknek a módszereknek és megbeszéltük, hogy mindig próbálunk majd szép szóval, ész érvekkel, a gyerek saját nyelvén fegyelmet gyakorolni. Azzal azonban nem számoltunk, hogy a gyerekünk nem csak velünk lesz majd élete első néhány évében, hanem a családunk többi tagjával is, akik közül biztosan akad majd, aki nem ismer más „büntető eljárást” a pofonoknál. Valamivel hamarabb kerültünk szembe a problémával, mint az várható lenne, a három évesünket ugyanis egy hétvégére az apukámnál hagytuk, aki egyedül él. Összességében jól érezte magát a gyerkőc: voltak állatkertben, apu elvitte pecázni és sokat játszottak.
Pár nappal később mesélte el a kicsi, hogy a papa elverte a fenekét, mert nem ette meg, ami a tányérján volt.
Először nem tudtam mit kéne reagálnom: azonnal felhívni apámat és leüvölteni a fejét-, szívem szerint ezt tettem volna, mert szétvetett az ideg-, vagy személyesen leülni vele legközelebb és megkérni, hogy ne csináljon többet ilyet. Aztán végig gondoltam a dolgot: apukám nem sokáig élt velem egy háztartásban, mivel elváltak a szüleim – így nem ismertem a fegyelmezési módszereit, nyilvánvaló, hogy épp ezért erre nem számítottam.
Végül azt választottam, hogy amikor következő alkalommal a férjemmel együtt találkoztunk vele, leültünk, megköszöntük, hogy ilyen klassz hétvégét szervezett a kicsinek és elmeséltük, amit Bence nekünk mondott. A papa beismerte az elfenekelést és a szavaiból kihallatszott, hogy zsigerből ez jött elő az eszköztárából.
Úgyhogy elmondtuk neki, mi mit szoktunk hasonló helyzetekben csinálni és megkértük, hogy többet ne csapjon rá a gyerekre, hiszen mégis csak a miénk, a mi felelősségünk és a mi döntésünk is, hogy miként büntetjük.
Kicsit kellemetlen volt a szituáció, de úgy gondolom megértette a dolgot; bár a büszkeség munkált benne, bocsánatot nem kért – amit igazából nem is vártam tőle.
Félreértés ne essék, mi is fegyelmezünk: van, hogy elfogy a türelmünk, de olyankor inkább csak megemeljük a hangunkat, vagy az asztalra csapunk, esetleg elszámolunk hangosan 3-ig, hogy ránk figyeljen a kis kópé. Aztán megpróbálunk érvelni az ellen, ami nem tetszik, vagy amellett, amit szerintünk tennie kéne. Eddig működött és nem kellett hozzá napokig látszó pofon.
- Olvasónk, K. Barbara levele.
B.F., 2019. május 30.
