Küzdj!
Sorozatunkban azokat a gyermekkori "parancsokat" vesszük végig, amiket szüleinktől kaptunk. Később szülővé válva, magunk is ezeket adjuk tovább a gyerekeinknek.
Ezek a "parancsok":
- Légy tökéletes! (Itt találod a cikket.)
- Bírd ki! (Itt találod a cikket.)
- Szerezz örömet másoknak! (Itt találod a cikket.)
- Siess! (Itt találod a cikket.)
- Küzdj!
Ez az ötödik "parancs", amit a szüleinktől kaphatunk. Folyamatosan küzdj, tegyél erőfeszítést!
Ez önmagában nem rossz üzenet, hiszen fontos, hogy legyenek céljaink, amelyek eléréséért hajlandóak vagyunk tenni. Változtatni magunkon, új ismereteket szerezni, dolgozni egy általunk áhított dolog megszerzéséért, jó. Azonban nagyon fontos, ha elértük a célunkat, akkor időt kell adnunk magunknak a feltöltődésre is. A hátralépésre, a lazításra, az erőgyűjtésre.
Ha valaki ezt a parancsot kapja a szüleitől, akkor ezt a fázist nem engedheti meg magának. Nem dőlhet hátra, és nem élvezheti a munkája gyümölcsét, mert folyamatosan küzdenie kell. Mindig. A sikerektől vagy a kudarcoktól függetlenül.
Szülőként a gyerekeknek is fontos megtanítani, hogy tűzzenek ki célokat, tervezzenek. De legalább ennyire fontos , hogy megtanuljanak újratervezni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan elképzelték. Ne essenek kétségbe attól, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan eltervezték. Meg kell érteniük és tapasztalniuk, hogy a kudarcok természetes velejárói az életnek.
Ha ehhez a parancshoz társul egy erős megfelelési kényszer a szülők felé, akkor ez még erőteljesebb hajtóerőként működik. Nem lehet lazítani, nem lehet pihenni, nem lehet feltöltődni.
Nincs vége a sornak, mindig kell valami nagyobb, több, újabb...
Minden idő, ami nem az előrejutást szolgálja, elpocsékolt.
Természetesen gyakran elhangzik az a mondat, hogy majd, ha befejeztem, megvettem, elértem, akkor majd lesz időnk egymásra. Így mennek tönkre párkapcsolatok, így távolodnak el egymástól szülők és gyerekek, barátok.
Úgy gondolom, akinek gyereke van, nagyon pontosan fogja érteni a következő mondatokat:
Most tanul járni. Most van a tüneményes, ám rettenetesen fárasztó miért korszak. Most cuki ovis. Most lehet még mellé ülni játszani. Most meséli el a titkait. Most kérdez.
Lehet, hogy sikerül sok mindent elérni, megszerezni, de a gyerekek felnőnek és egy idő után már nem is számítanak arra, hogy eljön az ő idejük.
De egyvalami nagyon is jól raktározódik bennük, hogy csak akkor lesznek elfogadhatóak és szerethetőek, ha ezt a mintát másolják.
Nehéz a kilépés...
Ebben az esetben is tudatosítani kell, hogy a szüleinktől kapott mintáról van szó, amit felnőttként meg tudunk változtatni. Engedélyt kell adnunk magunknak arra, hogy ne a gyermekkorban kapott "parancsokat" kövessük, hanem a saját életünket éljünk.
A cikk elkészítésében segítségünkre volt:
Keresztúri-Tóth Kriszta
Keresztúri-Tóth Kriszta, 2016. november 10.
