„Kislányom most ne gyertek!” – önző kérés ez egy nagyszülőtől?

Két felnőtt gyerekünk van, a lányomék pedig már egy 4 éves és egy fél éves unokával is megajándékoztak bennünket. Imádjuk a kicsiket, és mivel viszonylag közel is lakunk egymáshoz, így rengeteg időt töltünk együtt: úgy is, hogy a gyerekek is ott vannak és úgy is, hogy csak mi vigyázunk a kicsikre. A férjemmel még mindketten dolgozunk ugyan a nyugdíj mellett, de azért igyekszünk úgy beosztani az időnket, hogy bőven jusson a családunkra és egymásra is. Nos, ez utóbbi, - a kisebbik unokám érkezése óta legalábbis-, egyre kevésbé valósul meg. Van egy kis családi nyaralónk a Balatonon,- amolyan régi vágású, lapos tetős-, ahova eddig minden nyáron el tudtunk vonulni 1-2 hétre kettesben, vagy a gyerekeinkkel és a párjaikkal. Azóta azonban, hogy a lányom a második gyerekkel terhes lett, szinte folyton a nyakunkon lóg: sokat segítettem neki a várandóssága alatt rendben tartani az otthonukat, folyamatosan főztem, amikor szükségük volt rá, és a nagyobbik unokával is sokat foglalkoztam. Közben persze még én is dolgozó nő vagyok, - sajnos nem engedhetjük meg magunknak, hogy feltett lábbal élvezzük a nemrég megkezdett nyugdíjas éveinket-, és nekem is vannak fizikai korlátaim. Hamar elfáradok.

Pár hete lett volna egy szusszanásnyi időnk a férjemmel lenn a nyaralóban, - 10 nap nem sok, de nagyon pihentető lett volna-, a negyedik napon azonban csörgött a telefonom, hogy a hétvégén lejönnének hozzánk a lányomék a kicsikkel. Hozzá teszem, bármikor bármelyik gyerekem használhatja a hétvégi házat, akkor is, ha mi nem vagyunk épp ott. És használják is: minden nyár elején felosztják egymás között a heteket, hogy ki mikor szeretne lemenni, mikor tudnak ott együtt is időt tölteni és mikor van úgy, hogy mi is becsatlakozunk az apjukkal. Ez a rendszer tényleg remekül működött egészen idáig. A lányomék viszont már-már pióca módjára csimpaszkodnak rajtunk mostanában és pocsék anyának érezném magam, ha visszautasítanám a közeledését és a kéréseit – hiszen melyik szülő ne örülne, hogy a gyerekei szeretik és hajlandók vele időt tölteni is.

Beszélgettünk erről a férjemmel és arra jutottunk, hogy biztosan oka van az egyre erősödő ragaszkodásának, bár mi úgy látjuk, hogy egészséges párkapcsolatban élnek a társával és a kicsikkel és hogy nincs is annyira túlhajszolva, amiért ennyire vágynia kellene a segítségünket. Úgy érezzük, inkább arról lehet szó, hogy pusztán így kényelmesebb neki, mert ha én ott vagyok, akkor ő is tud úgy pihenni, ahogy akar. Megértem és tudom, hogy nem könnyű két kicsi gyerekkel, de én magam is végig csináltam ezt velük annak idején, ráadásul anyai segítség nélkül – sajnos korán elment az édesanyám, így nem volt nagyon kire támaszkodnom.

A már említett hétvégén persze meg is jelentek a nyaralóban, mindkét nap végig velünk voltak, majd esténként bementek a városközpontba szórakozni, ránk hagyva a két kis csemetét. Vasárnap már majdnem úgy alakult, hogy csak a gyerekek apja megy haza és a lányom lenn marad velünk a kicsikkel, - mondván: „jobb a gyerekeknek a víz mellett”, de aztán egy kötelező orvosi vizsgálat mentett meg minket, így maradt még pár napunk kettecskén. Az ehhez hasonló esetek száma pedig egyre csak nő, ha pihenünk, ha nem: lassan a saját otthonunkban is kevesebb időt vagyunk kettesben a férjemmel, annyiszor átjönnek.

Hogy sokszor a nyelvemen van: „kislányom, most nem alkalmas”? Nem tudom, hogy lehetnék képes visszautasítani anélkül, hogy ne legyen belőle félreértés, vagy sértődés. Imádom a gyerekeimet, a lányomért is odavagyok és a családjáért is, de hogy kéne megértetnem vele, hogy néha már túl sok ez nekünk? Folyton az jár a fejemben, hogy vajon más nagyszülők is éreznek-e néha így, vagy csak velem van a baj és nem tudom hol a helyem, csak én nem tudok lenyugodni? Jó lenne, ha tudnám, hogy nem egyedi az esetem és más tapasztalatain felbuzdulva nekem is sikerülne ezt megoldani. Mert ugyan ennél nagyobb bajom sose legyen, mégis nagyobb a teher, mint amit el akarok viselni.