Kisangyal, kisördög...

Egyik délután a férjem elment bevásárolni, én pedig egyedül maradtam a gyerekekkel otthon. Mindketten aludtak. Babóca ébredt hamarabb, azonnal cicit követelve. Még csak pár perce szopizott, mikor sírva szaladt hozzám a nagyobbik. Láttam rajta, hogy reszket, nincs jól. Letettem a picit, aki természetesen sírva fakadt. Megmértem a nagyobb vércukorszintjét, bár előre tudtam, hogy túl alacsony. Azonnal adtam neki a glükózt. A kicsi már torkaszakadtából üvöltött. Sajnáltam őt, hiszen épphogy elkezdte a szopizást, én meg leraktam őt, de igazából nem volt választásom. Igyekeztem megnyugtatni a nagyot, aki még mindig sírva kapaszkodott belém. Két síró gyerek közt próbáltam higgadt maradni. Pár perc múlva a fiam megnyugodott, aztán kiegyeztünk abban, hogy szoptatom tovább a kicsit, ő pedig közben hozzám bújik. Mire apa hazaért, mindenki jobban lett, a fiam vércukorszintje helyreállt, a kicsi jóllakott, csak épp én éreztem magam cudarul.

Tudtam, hogy nem ez volt az utolsó ilyen eset, mégis úgy éreztem, cserben hagytam a gyerekemet. Hogy melyiket? Nem tudtam. Ha a kicsire gondoltam, akit sírni hagytam, olyan szavak kergették egymást a fejemben, mint ősbizalom meg korai kötődés. Ha a nagyra gondoltam, akkor meg az jutott eszembe, hogy hiába próbáltam őt megnyugtatni, vígasztalni, nyilván érezte, hogy nem vagyok mellette száz százalékig szívvel-lélekkel, hiszen mennék megvígasztalni a kicsit is. Csak reménykedni tudtam abban, hogy ez az eset nem lesz túl gyakori. Tévedtem.

Apa visszament dolgozni, immár új műszakban. Kora hajnalban kezdett, nem este, ahogy eddig. A délutánok, esték így szabadok lettek. Ez viszont azt jelentette, hogy a napirendünkön változtatni kellett. Lépésről lépésre haladtunk, mégis nagy volt a változás, amit mindenkinek meg kellett szokni. Sokat kellett tanulnunk. Apának azt, hogy este időben fekszünk, hiszen korai kelés van – közben éjszakai vércukormérés, ami legtöbbször rá hárult, mivel gyakran úgy esett, hogy én épp szoptattam a picit. A gyerekeknek azt, hogy vannak pillanatok, mikor várni kell türelemmel – egyik sem túl türelmes, ezt még tanulniuk kell. Nekem pedig azt kellett megtanulni, hogy a két türelmetlen gyerkőccel hogy alakítsam a reggeleket – ha lehet, úgy, hogy egyik se sírjon, ami elég nehezen ment, mivel a fiam vércukorszintje ismét közbeszólt.

Minden hajnalban alacsony értéket mértem. Ilyenkor fel kellett ébresztenem őt, glükózzal megemelni a vércukorszintet, aztán megetetni őt. Persze reggel fél hatkor felébreszteni egy békésen alvó kétévest eleve merészség, előre tudható, hogy morcos lesz. Ha a vércukorszintje nagyon alacsony, azonnal üvölteni kezd, hogy éhes. Legtöbbször ilyenkor kezd rá a kicsi is, aki szintén épp éhen halni készül. Az alvásnak már annyi, de ha szerencsém van, a hangulat még menthető. Sajnos ezek a hajnalok a nappalokra is kihatással voltak. Ilyenkor úgy viselkedett a fiam, mint egy kisördög. Gyakori volt a hiszti. Néha okkal, máskor ok nélkül kezdett sírni, a földre vetette magát, dobálta a játékokat, vagy épp azt, ami a keze ügyébe került. Néha sírt, hogy vegyem fel és vigyem, de hogy hova, azt nem tudta maga sem. Máskor azért sírt, hogy tegyem le Babócát és vegyem fel őt, de ha hozzá értem, még inkább rázendített, mert ne érjek hozzá. Ritkán ugyan, de előfordult hisztiroham is, ilyenkor akár 20-30 percig is sírt magából kikelve. Nem tudta, hogyan kezelje az indulatait.

Telefonon egyeztettem a diabétesz csapattal, egyet értettünk abban, hogy a vércukorszintet egyértelműen lelki okok befolyásolják. Csökkentettük az inzulinadagokat, de tudtuk, hogy az idő lesz az igazi segítség, hiszen megint volt pár változás az életünkben. Ezeken a napokon át kellett esni, de néha nagyon nehéz volt. Fáradtak voltunk, néha türelmetlenek. Hiába lebegett előttünk, hogy a példamutatás a legjobb nevelési eszköz, nehéz volt higgadtnak maradni, ha a gyerek épp ütött, dobott, üvöltött. Tudtuk, hogy a vércukorszintje a ludas. Ha az rendben volt, úgy viselkedett, mint egy kisangyal.

Körülbelül két hétig tartott ez az időszak. Mára a kétévesünk vércukorszintje ismét rendeződni látszik, kezdenek lenyugodni a kedélyek. Persze a határokat ma is feszegeti, hisztiroham is akad, de nem napi rendszerességgel. Ezek már életkori sajátosságok, nem pedig a vércukorszint ingadozásának mellékhatásai.

Babóca pedig egyelőre maga a mintababa. Eszik, alszik, ha gondja van, nyöszörög. Sírás csak akkor van, ha várnia kell a cicire. Olyankor viszont rendesen kiereszti a hangját. Beállt egy ritmusra. Nagyjából kiszámítható, mikor éhezik meg. Este a szopizás egy, másfél órát is eltart, de éjszaka csak egyszer ébred enni, aztán már csak hajnalban. Felőle alhatunk, bár eddig sem miatta voltunk fáradtak. És nő, mint a gomba. A védőnő hetente jön ellenőrizni őt, méri a súlyát. Volt olyan hét, mikor 500 grammot hízott. Az első ruhatárat már lecseréltük.

Meglátogattuk a Mikulást is. A kicsi aludt, a nagyot meg jobban izgatta a rénszarvas, mint maga a Mikulás, de anya és apa örült, mert nekünk mégiscsak egy élmény volt. Kapott a gyerkőc ajándékot is, persze hozzáfűztük, hogy ezután jól kell viselkedni. Valószínűleg ezután is ördögi angyal lesz, de nem is baj, ez a dolga, hiszen abban a korban van.