Itt az idő, hogy kiálljunk a gyermekek érzéseit gúnyoló szülők ellen!
Egy teljesen átlagos hétköznap délutánján épp a nagybevásárlást intéztem a közeli szupermarketben, amikor egy szívbe markoló jelenetre lettem figyelmes. Hiszen egy síró gyerek hangja, mindig szívbe markoló. De itt nem csak a sírásra kaphatták fel fejüket azok, akik velem együtt fül- és szemtanúi lehettek a helyzetnek.
Hanem arra is, hogy a körülbelül 4-5 éves gyermekét „elvileg” szívből szerető anyuka, hogyan alázza porig csemetéjét egy nyilvános helyen, a helyett, hogy megérteni és meghallgatni akarná a gyerekét, aki bár valóban nagyon hangos és hisztis volt, de valószínűsíthetően okkal vergődött. Még ha apró és a felnőttek számára nem valós indok is állt a háttérben – utólag kiderült, hogy kipottyant a kezéből a csokinak a fele, amit éppen majszolt-, akkor sem érdemelte meg, azt, amit kapott, nem beszélve arról, hogy az anyja dühös kirohanása csak olaj volt a tűzre!
Ahogy leejtette a nasit, olyan heves zokogásba, ordításban vergődésbe tört ki, hogy egészen belevörösödött és azt hittem, rosszul lesz – annyira intenzív volt a jelenet. Néhány arra járó megállt egy fél percre, részvéttel teli pillantásokat vetni az anyára, de igazából senki nem kezdett el megrökönyödve ujjal mutogatni a nőre. Hiszen, könyörgöm, a legtöbb anyukával vagy olyan emberrel, akinek a környezetében kisgyermek él, előfordult már hasonló, nem igaz?!
Ami azonban ennél sokkal megdöbbentőbb volt; látni, ahogyan az anyja reagál minderre (gyakorló anyuka vagyok, szóval nem ítélkezem; vagy legalábbis nem ítélkezem tapasztalat nélkül), ugyanis bevágta a tárkáját a bevásárló kocsiba, jól feltűrte a pulcsija ujját és durva gesztikulációval, a fejét, az ujját és nagyjából mindenét rázva, oltári hangos ordibálásba kezdett.
„Észrevetted, hogy mindenki téged bámul, és ezzel rám is szégyent hozol?! Tudod, miért bámulnak az emberek? Azért, mert úgy viselkedsz, mint egy pisis! Most jobban érzed magad? Oááá- oáááá, Te nagy bébi! Esetleg kicseréljem a pelusodat is?!” (Itt emlékeztetném az Olvasót, hogy egy négyéves forma gyermekről van szó.) Aztán félre rúgta a bevásárló center közepén a leesett csokidarabot és megrángatta a gyereket, miközben az arcától pár centire hadonászott az ujjával és tovább folytatta: „Most azonnal abba hagyod a sírást és elkezdesz végre úgy viselkedni, mint egy igazi nagylány!”
A gyermek azonnal elnémult, de az óriási gesztenyebarna szemeiből ömlött a könny továbbra is és zilálva kapkodta a levegőt. Megalázva érezte magát, látszott rajta. Majd az anyja rákiabált még egyet, és tempósan tovább tolta a bevásárló kocsiját.
Nos, szeretném tisztázni, hogy én sem vagyok tökéletes anya. Engem is borított már ki a két rosszcsontom úgy, hogy elvesztettem a fejem. Szóval jártam már ennek a hölgynek a cipőjében. De sajnos a megszégyenített kisgyermekében is!
Azt hiszem, az a normális, ha minden szülő megpróbálja megtalálni az ő csemetéjénél működő fegyelmezési módszert, ami elég széles palettán mozog és bizony néha kiabálástól sem mentes. De van, ami sosem férhet bele: a gyerkőc érzelmeinek kifigurázása, megsértése!
Igen, szülőnek lenni piszok nehéz és összetett feladat! De tudod, mi legalább ennyire nehéz? Gyermeknek lenni és nap, mint nap megküzdeni a bennünk tomboló ezerféle érzéssel, energiákkal, amiket még nem tanultunk meg kezelni (mert még nem jött el az ideje).
És felnőttként a MI felelősségünk megtanítani erre, stabil hátteret biztosítani és lenyugtatni (nem leordibálni), mikor az érzelmi hurrikán kitör. Ha nem mi, akkor vajon ki fogja ezt megmutatni neki, kitől fogja tudni elsajátítani azt a módszert, hogyan nyugtassa le magát?!
Persze, nem azt mondom, hogy teljesen rendben van, ha a gyerek egy leesett csokidarab miatt úgy bömböl, mintha egy családtagját vesztette volna el, de fontos emlékeztetni magunkat minden ilyen esetben, hogy nem tehet róla, hiszen még nem fejlődött ki teljesen a homloklebenye (aminek a fő feladatai közé tartozik többek között a problémamegoldás, a beszéd irányítása, az érzelmek, a gondolkozás, és a személyiség kialakítása) – a miénk viszont igen!
Szóval kedves Szülők, nektek (nekünk), akiknek teljesen kifejlett a homloklebenyünk, használjuk is azt és kontrolláljuk az emócióinkat, ezzel is arra tanítva gyerkőcünket, hogyan is kell csinálni! Tudassuk velük, hogy minden bennük zajló érzelmi folyamatnak van létjogosultsága és segítsük őket átkelni ezeken az érzelmi hullámokon.
Különben nem más válik nevetség tárgyává egy zsúfolt bevásárló központ kellős közepén… Hanem mi magunk!
Panna, 2019. január 31.
