Hogyan neveljünk őszinte szívű, elégedett gyermekeket?

A balansz

Mi az az első néhány szó, aminek értelmezésére, majd kiejtésére megtanítjuk gyermekünket? Nyilván a vágyaik, szükségleteik megértetéséhez szükséges kifejezések: „kérek”, „még”, „köszönöm”, „kész vagyok”. Kissé ironikus a helyzet, ha jobban belegondolunk, hogy míg az első időkben folyton arra próbáljuk meg rávenni a csöppséget, hogy egyen még, jelezzen, ha kér még vagy akar még valamit, majd az élete későbbi szakaszaiban pedig pont arra neveljük, hogy legyen már elég, ne kérjen többet, nincs több fagyi, játék, stb.

Hiszen valahogy be kell lőni a határokat és a kis embernek meg kell tanulnia hálásnak lennie azért, ami van és felismerni a valós szükségleteit, valamint azt, hogy mi az, amit csak a szeme kíván meg. Ám sajnos a környezete és a felnőttek világa azt a képet mutatja számára, hogy a dolgokat mindig rossz szemszögből látjuk; fordítva. Mi az, ami még hiányzik a boldogsághoz (néha az az érzésem, hogy ahhoz valami mindig is hiányozni fog), mi az, amiből nincs elég, mi az, amit azonnal meg kell szerezni… Tehát nem a hála, hanem a hiány és az elégedetlenség eszménye felé tartunk örökkön-örökké.

Mások élete

A baromi nehéz pedig az az egészben, hogy még ha mi le is tudunk ülni megértetni a gyerkőccel, hogy most ezt a huszadik kütyüt nem kapja meg, mert szükségtelen és inkább menjek biciklizni a haverjaival, mint hogy a szobában nyomkodja a virtuális játékait, a szomszéd vagy az osztálytársak, akiket máshogy nevelnek a szüleik, úgyis átragasztják rá ezt a fogyasztás-hajhász szemléletet.

És amikor hazajön a gyerek, persze megkérdezi, hogy ő miért nem kaphatja meg azt, amit a barátai, talán nem szeretjük eléggé?! Erre persze mondhatunk bármit, a szelektív hallás bekapcsol és a lurkó képtelen megérteni, hogy csak az ő érdekében történik az egész.

Gyerekkoromban nekem sokszor elmondta apukám, hogy adhatna többet és költhetnénk többet, hiszen lenne miből, de nem szeretné, hogy ha felnövök és ne adj Isten nem találom meg a számításaim; egy szerényebb életet kell éljek, hirtelen csalódnom kelljen. Inkább legyen kevesebb holmink, és akkor majd tudok mindent értékelni, amit magamnak teremtek meg!

Mi vagyunk a példa, még ha nem is tudjuk

Ahányszor csak hangosan kiejted a szádon, hogy „bárcsak…” vagy, hogy „milyen jó lenne…”, a gyermeked agyában az a tudat alatti kép erősödik, hogy mindig a többre, jobbra kell törekedni. Bizonyos tekintetben persze ez nem rossz (például a szorgalom erősítése szempontjából), ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ő sem tudja elfogadni, ami van és követelőzni fog. Ezért mi mindig a következő pár elv mentén próbáljuk kifejezni magunkat és a kicsiket is e felé terelni:

• Ha ajándékot kapunk valakitől, sose magát a tárgyat nézzük, hanem azt értékeljük, hogy ki és milyen szándékkal adta (a Nagyinál például ez kardinális jelentőségű, mert ő sokszor már nem tudja tartani az iramot a legújabb játék-trendekkel).
• Nagylelkűek vagy szűkmarkúak vagyunk a hálát vagy épp a borra valót illetően? Ilyenkor mindig arra kell gondolni, hogy mennyire tudjuk megbecsülni a másik ember munkájának gyümölcsét és hogy hogyan szeretnénk, hogy velünk bánjanak?
• Hogyan tekintünk másokra, hogy beszélünk, viselkedünk a bolti eladóval vagy a benzinkutassal? Ha a mi gyermekünk állna ott, mi akkor is szeretnénk őt, és bizonyára nagyra értékelnénk a munkáját.

            Minden bölcs tanító egyetért azzal az alapgondolattal, hogy ahogy a világhoz állunk, azt vonzzuk be a saját életünkbe, és abból kapunk egyre többet és többet. Miért ne lehetne ez; a hála, az öröm és az elégedettség – az utódaink számára is?!