Házasságmentő gyerek

A férjemmel már 11 éve vagyunk együtt. Egy munkahelyen dolgoztunk, sok időt töltöttünk együtt emiatt, így szinte törvényszerű volt, hogy egy pár legyen belőlünk. Nem volt sem szerelem első látásra, sem emésztő szenvedély és oltári magasságok, teljesen hétköznapi, problémamentes románc volt a miénk, aminek aztán másfél év múltán egyenes következménye lett a házasság. Akkor már úton volt a nagyobbik fiúnk, akit nagyon vártunk.

Ahogy a szerelmünk története, úgy a hétköznapjaink is teljesen átlagosak és szokványosak voltak akkor és most is. Én otthon maradtam a babával, elláttam a háztartást, a férjem dolgozott. A fiam alig 2 év múltán kisöcsit kapott, így már 2 gyerek, egy kicsi és egy pici gondozása szakadt a nyakamba, alig valami segítség mellett.

Azt tudni kell, hogy mi az anyósomékkal lakunk egy házban, külön szinten. Akkor még mindketten dolgoztak, így elég ritkán számíthattam rájuk, és amíg a fiúk egész kicsik voltak, még inkább így volt. Valahol megértem őket, hiszen mi vállaltuk, mégis úgy érzem, ahol ennyi felnőtt él egy házban, ott jobban is mehetne a munkamegosztás a gyerekek körül. Mert anyósom azóta már nyugdíjas ugyan, de eléggé félti a saját életterét, jól elvan ő a földszinten naphosszat, főzőcskézik, kertezik, kötöget, persze mindezt egyedül.

Nem tudom, a régi nagycsaládokról szóló történetekben mennyi a realitás és mennyi a nosztalgia, mindenesetre úgy éreztem, hogy pont annyi teher van rajtam, mintha egyedül lennék. A férjem elég későn járt haza, és volt, hogy hétvégenként is be kellett menni egy-egy projekt kedvéért, én pedig ott voltam két kicsivel egy olyan házban, amit gyűlöltem. Ma is utálom ezt a házat, mert nem praktikus, nem kényelmes, nem szép és még hideg is, de ezen nem áll módomban változtatni, így próbálom figyelmen kívül hagyni, mennyire szenvedek tőle.

Alig vártam, hogy a kisebbik gyerekem is oviba menjen, és én kiszabaduljak otthonról, visszatérhessek a munkahelyemre. De az eredeti munkaköröm sajnos megszűnt, amit felkínáltak helyette, az elég idegölő munka kevés pénzért. Mit tehettem volna? Elfogadtam. Azóta is gyomorgörccsel megyek be minden nap. Ebben az új munkakörben ráadásul nem is találkozom a férjemmel, 2 külön telephelyén dolgozunk a cégnek.

Nagyon keveset beszélgetünk az utóbbi időkben, ha őszinte akarok lenni magamhoz, ez már több éve így van. Akkor is inkább csak praktikus dolgokról, hogy mi fogyott el, mi volt szülőin, mit vegyünk anyósom szülinapjára. Nincsenek elképzeléseink a jövőről, nem tervezünk előre, nem megyünk kettesben sehová. Én nagyon szenvedek ettől, a férjem viszont egyáltalán nem érti, mi bajom van.

Már egy ideje motoszkál bennem, hogy jó lenne egy harmadik gyerek. Persze a férjem nem akar még egy gyereket, szerinte jó nekünk most úgy, ahogy van, neki nincs kedve felborítani a megszokott életét. De a fiúk már nagyok, segíteni is tudnának, én pedig titkon nagyon vágyom egy kislányra. A munkahelyemet egy kicsit sem sajnálnám otthagyni, és így évekre le lenne róla a gond.

Nem mellesleg pedig nagyon szeretném, ha a férjem újra olyan figyelemmel venne körül, mint a korábbi terhességeim idején. Ha megint azt érezhetném, hogy fontos vagyok neki, és nem csak egy háztartási robot vagyok egy nemszeretem házban. Talán még azt is belátná, hogy szűkös nekünk a felső szint, jó volna vagy bővíteni, vagy elköltözni. Úgy érzem, egy újabb gyerek megmentené a házasságomat.