Ha rosszul neveltek, borzasztó anya leszek?
Bár vannak, akik magabiztosan vágnak neki a gyerekvállalásnak, sokan inkább tartanak a várandósságtól, a szüléstől, de attól is, hogy mi lesz utána. Cikkünkben gyerekes vagy gyerekkel nem rendelkező nők beszélnek arról, mik (voltak) a legnagyobb félelmeik a gyerekvállalással kapcsolatban, és miért érezték, érzik úgy, hogy esetleg nem válhatnak jó anyává.
Fogalmam sincs, milyen érzés megtudni, hogy gyermeket várok. Idén leszek 30 éves, egyelőre nem tervezek gyereket, de a gondolattal már sokszor eljátszottam, milyen lenne, ha. Általában nem a jó része jutott eszembe, hanem szorongás lepte el az agyamat: vajon jó anyja lehetek én bárkinek is? Ez a rossz érzés tulajdonképpen mindenre kiterjedt, onnantól, hogyan tudok egy boldog, viszonylag jó fej, értelmes, kiegyensúlyozott embert nevelni, azon át, mi van, ha átörökítek sok rosszat neki magamból és a felmenőimből, egészen addig, mi van akkor, ha épp egy annyira rossz időszakom lesz, hogy nem tudok megfelelően törődni vele.
Ahogy idősödöm, egyre inkább érzékelem, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a félelmekkel, csak – ahogy a legtöbb ilyen és ehhez hasonló (mentális) problémáról, bizonytalanságról – a legtöbbünk nem beszél olyan nyíltan. Mert mi van, ha a másik nem érti meg azon kételyünket, hogy nem minden pillanatban tudunk határtalan szeretettel nézni a gyerekünkre (ahogy a szerelmünkre, barátunkra, szüleinkre sem)?
Sokakban ez újabb félelmet és lelkiismeret-furdalást okoz, pedig az érzéseink és gondolataink természetes része az, hogy ilyenek is feltűnnek benne. Addig azonban, amíg nem merünk erről nyíltan beszélni, és ha mégis, megütközést, ítélkezést váltunk ki vele, nem indul el változás,
mi pedig egyre jobban megkérdőjelezzük a saját érzéseinket, és azon gondolkodunk, mi lehet a baj velünk.
Sok nőben már a gyereke születése előtt az a cél lebeg, hogy szuper anyának kell lennie, aki nem követi el azokat a hibákat, amiket az ő szülei, és aki mindig jó fej – egyszóval ő a női Superman. Donald Winnicott angol gyermekorvos és pszichoanalitikus több mint negyven évet töltött az anyaság és az anya-gyermek viszony megfigyelésével. Egyik legfontosabb megállapítása szerint nem tökéletesnek, hanem elég jó anyának kell lenni, olyan gondozónak, aki aktívan képes alkalmazkodni kisbabája szükségleteihez, majd idővel fokozatosan csökkenteni képes ezt, persze a gyerek igényeihez mérten. Ez nem azt jelenti, hogy egy anyának ne lehetnének indulatai a gyerekével szemben, de nem azok vezérlik a cselekedeteiben.
Cikkünkben gyerekes és gyerekkel nem rendelkező nőket is megkérdeztünk, milyen félelmeik voltak vagy vannak a gyerekvállalással kapcsolatban. Az interjúalanyok neveit megváltoztattuk.
Úgy tűnik, mintha nem létezne jó szülő
A jelenleg egyetemi tanulmányait folytató és mellette részmunkaidőben dolgozó Léna 24 éves, szeretne gyereket, de nem a közeljövőben. Az anyagi bizonytalanság mellett nagy félelme, hogy nem lenne jó anya.
Több okból kifolyólag sem. Alapvetően félek a szüléstől. Ez a miatt lehet, mert 18 éves koromban volt egy abortuszom. Elég sokáig jártam utána terápiára, ahol arra jutottunk, hogy ez lehet a szorongásom alapja. Szülés után minden együtt riaszt, a megváltozott test és érzelmi világ, a depresszió, és hogy ezek miatt nem fogom tudni kezelni a kialakult helyzetet. Tisztában vagyok azzal, hogy ezek mind olyan félelmek, amiket le tudok győzni, és alapvetően csak rajtam múlik, mégis, ha csak egy filmben is szüléssel kapcsolatos jelenetet látok, nem bírom végig nézni, de most is, ahogy belegondoltam, rosszul érzem magamat.
Léna hozzáteszi, a karrier is fontos számára, és jelenleg úgy érzi, biztos nehéz lenne ezt a gyerekvállalással összeegyeztetni. Szerinte ennek következtében rosszul érezné magát, ami újabb szorongást okoz benne: mi van, ha ezzel saját gyermekének is ártana. Léna azt mondja – bár barátja és anyukája szerint is van még ideje, és mire majd ott tart, megkomolyodik –, attól fél, hogy rossz anya lesz, nem fogja következetesen nevelni a gyerekét, akinek emiatt rossz természete lesz.
Nem beszélve a lehangoló jövőről, ami teljesen bizonytalan, az egész világ félelmetesen alakul. A gyereknek alapvetően nagyobb stabilitásra lenne szüksége, és félek attól, hogy ezt nem fogom tudni megadni neki.
A 21 éves Dóri elmondása szerint rettegett, hogy „szar anya” lesz. Szorongása középpontjában leginkább az állt, hogy olyan lesz a most 11 hónapos gyerekével, mint amilyen vele volt az anyja, mivel sem ő, sem a család többi tagja nem mutatta ki az érzéseit. Éppen ezért sokáig azt remélte, fia lesz, hátha akkor nem ismétlődnek a minták
Mikor kiderült, hogy lányom lesz, kicsit csalódtam. Féltem, hogy nem tudok jó anya lenni, mivel nem tudom, milyen egy jó anya-lánya kapcsolat. Nem igazán mertem erről beszélni senkivel, hiszen az az elvárás a társadalomban, hogy az anya szeresse a gyermekét, mindegy, mik a körülmények, boldognak kell lenni. A barátommal beszéltem erről, aki azt mondta, érezhetem így magam, de majd úgyis »helyreállnak« az érzéseim.
Dórinak azonban a gyermeke születésével nem múlt el a félelme.
A legnagyobb félelmem még mindig az, hogy valahogyan ki »kell« mutatnom a szeretetemet, ami nagyon nehezen megy. Az én családom sosem mutatta ki, amit érez. Így babusgatni nehezen tudom a gyerekem, a kapcsolódást sem éreztem elsőre, inkább feladatérzet és gyakorlatiasság van bennem, semmint érzelmek.
A 30 éves Anna főleg gyereke születése előtt szorongott azon, mi van, ha rossz anya lesz.
Nálam ez a félelem arra irányult, hogy mi van, ha nem fogom megérteni, miért sír a gyerek, nem fog megnyugodni mellettem, túlságosan kötődni fog hozzám, vagy pont túl kevéssé, mert az apja is sokat van vele már a kezdetektől. Azon is sokat aggódtam, hogy mi van, ha túl engedékeny leszek vagy épp túl szigorú, szóval kicsit mindenen és annak az ellenkezőjén. Aztán bíztam benne, hogy minden egyértelmű lesz, ha megszületik.
Anna attól is tartott, hogy esetleg rossz döntésekbe fog belekényszerülni az első pillanattól, illetve hogy nem tud eléggé kiállni magukért az intézményes keretek között (kórház, bölcsőde, védőnő, orvos).
Egyből szembe találtam magam ezzel, miután a fiam »nem akart megszületni«, és be kellett indítani a szülést. Ez teljesen meglepett, meg hogy végül császárral szültem. Kicsit elbizonytalanított, közben még a szoptatással és hasonlókkal is nagyon nyomasztottak a kórházban. Ezek miatt az elején nagyon izgultam, hogy mi van, ha tényleg szarul csinálom, és máris elbénázok valamit, és azt tök végzetesnek gondoltam volna, hogyha még nem is tudom szoptatni, de aztán szerencsére ez a probléma is megszűnt.
A cikk teljes egészében a 24.hu oldalán olvasható.
