Ha egy kiskölyök nem mosolygós, érdemes megnézni a szülei arcátBeszélgetés Csernus Imrével

Úgy tűnik, a kategorikus kijelentések mögött a legkevésbé sincsenek receptek; sokkal inkább egy hosszú önismereti útra való invitálás…

Nagyon fontos, hogy a felvetések és a kérdések is legyenek egyénre szabottak. Tudom, hogy az olvasó azt hiszi, a könyvben elolvassa a receptet, és onnantól kezdve az élete meg fog változni. Belőlem nem lehet kierőszakolni recepteket. Akármennyire is szeretnék. Bár tulajdonképpen már elmondtam: a szülő hagyja, hogy a félelmei legyőzzék őt. Ebben benne van a válasz és az első lépés. Az első lépés annak kimondása, hogy ki az erősebb: a félelmeim vagy én.

A hitelességhez hozzátartozik az is, hogy emberből vagyunk. Amit a gyerek is észrevesz, felfog, még ha mi ezt nem is mutatjuk meg tudatosan. Ez nem okoz a gyereknek problémát?

Nem okoz problémát, mert sokkal hitelesebb a szülő részéről az a válasz, hogy nem tudom. Persze, nem az unalomból odalökött nem tudom. Ahogy az sem jó megoldás, amikor elkezdek magyarázni valamit, miközben fogalmam sincs a dologról. Sokszor végignéztem, hogy a szülő elkezd magyarázni, én meg már az első mondat után tudom, hogy fogalma sincs a dologról, de azért magyarázza. Majd kezd egyre inkább elbizonytalanodni, és egy idő után, mikor már elfelejtette, mit mondott az elején, jön a váratlan, végső szlogen a gyereknek: „érted, miről beszélek már? Érted már?” „Igen, apa, igen.” „Jól van” - és büszke magára, hogy elmagyarázta a semmit. Miközben maga sem tudja, mit mondott. A gyerek meg ott áll, és nem tudja eldönteni, hogy akkor most kapott-e választ, vagy nem? Ez az a pillanat, mikor már reccsen valami. Például, amikor egy gyerek megkérdezi az anyjától, hogy ti szerelmesek vagytok egymásba apával? A szülő részéről pedig van egy másodpercnyi megingás. A gyerek persze még nem tudja, hogy abban a pillanatban hazugságot fog hallani, de érzi.

A legtöbb családban nem megengedett, hogy a szülők közötti konfliktusokba a gyerek bevonódjon, ezt inkább a szülők egymás között intézik el.

A gyerek be lesz vonva, ha akarják, ha nem. Olyan ez, mint azt követelni a munkahelyen, hogy az otthoni problémákat hagyják bent az öltözőszekrényben. Óriási nagy hazugság. Erre az ember képtelen. A serdülő is. De a merevsége, a makacssága és a mindenhatóságába vetett hite sokszor megakadályozza abban, hogy segítséget kérjen. Inkább az a jellemző, hogy a környezetében használt, elérhető tüneti konfliktus-, tüneti feszültség-levezető eszközt kezdi használni. Drogot, alkoholt, bármit. Sok esetben az, amit gyereknevelésnek hívnak, valójában inkább egy katasztrófa. Katasztrofális következményekkel.

Erre mondta azt Ön a könyvében, hogy jogosítvány kellene a szülőséghez.

Adott egy 23-24 éves lány, aki elvégzett egy főiskolát, majd összejött egy pasival. Azt hiszik, boldogok, miközben mindketten azt akarják látni a másikban, amivel a másik nem rendelkezik. Játszmáznak, háborúznak, kisajátítanak. Úgy gondolják, ha megvan a diploma, amivel racionálisan meg tudják valósítani önmagukat, tudnak érvényesülni, akkor már alkalmasak szülőnek. Hányan szülnek így? Rengetegen. Nem véletlenül vagyunk általános szempontból ilyen katasztrofális állapotban.

Ezt a páncélt igyekszik áttörni az Önre jellemző a brutális őszinteség…

Nincs olyan, hogy brutális őszinteség. Az ember adott helyzetben vagy őszinte, vagy hazudik. Most viszont olyan világot élünk, amikor az őszinteség szó már hozzácsapódik a brutálishoz. Nem lehet az őszinteség önmagában egy tiszta fogalom?

Tehát ez a brutális metakommunikáció csak egy eszköz. Az őszinteség eszköze.

Ha én nem érzem a játszmák meglétét, hanem őszinte egymásra figyelés zajlik, akkor minderre nincs szükség. De ha valaki láthatóan különböző álarcokkal, pajzsokkal jön hozzám, és erősnek mutatja magát, a kommunikáció során azt figyelem, hogy mikor, hol jelenik meg az ellentmondás, és biztos, hogy elő is bukkan az ötödik percben.

Ha valaki olyan megosztó személyiség, mint Ön, annak azzal is számolnia kell, hogy vannak emberek, akik ha meglátják Csernust, kikapcsolják a tévét, vagy becsukják a könyvet. Mi lenne az a fontos üzenet, ami jó lenne, ha hozzájuk is eljutna?

Nem Csernusnak zárják be a könyvet, nem Csernusnak zárják el a tévét. Ránéznek Csernusra, és eszükbe jut, hogy mennyire gyávák élni. Akik becsukják a könyvet, azokban öntudatlanul is egy csomó értelmetlen feszültség keletkezik, amikor rám néznek, mert valaki bírálta őket. Valójában csak önmaguk félelmeivel konfrontálódnak ebben a helyzetben. De azt mondom: rendben, légy gyáva élni. Mondhatnám, hogy ne légy gyáva, de ez megint csak egy felszólítás, ugyanaz, mint amikor megmondod a gyereknek, mit hogyan kell csinálni. Az nem választás, és így nem is szabadság. Lehetsz gyáva, vagy lehetsz nem az - ez a szabadság.

1. - 2. - 3.