Gyerekként elvesztem egy nyaraláson - 3 megtörtént eset olvasóinktól

Igaz, ma már rengeteg fórumon felhívják a szülők figyelmét arra, hogy legyenek elővigyázatosak, minden esetben fogják a gyermekeik kezét, - főként, ha nagyobb tömegen haladnak keresztül-, és hogy lehetőleg még indulás előtt tegyenek óvintézkedéseket arra az esetre, ha mégis megtörténne a baj. Néhány gyakorlatias tippel hamarosan mi is jelentkezünk, hogy nyugodtabb szívvel kezdhessük meg a nyári szezont, most azonban három-, ma már felnőtt-, olvasónk története következik, amiből érdemes mindannyiunknak okulni, hiszen az olvasás alatt arról is képet kaphatunk, hogy pánik helyzetben mit él át egy kisgyermek. Érdemes tanulni az esetekből, hiszen egyetlen gondos szülő sem kívánja, hogy gyermeke félelmet, veszélyt, pánikot éljen át, akár éveken keresztül is, a negatív élmény hatására.

Amennyire emlékszem, hatalmasnak tűnt számomra a hely, nem csak a rengeteg sátor és lakókocsi végett, hanem a létesítményhez tartozó vízipark miatt is. A medencékhez közel volt egy jó nagy játszótér, rengetegféle mászókával, csúszdával és persze homokozóval. Az apukám mindig is nagy olvasó hírében állt, a mai napig úgy tud belefeledkezni egy könyvbe, hogy szinte semmit nem érzékel maga körül. Így történhetett, hogy amikor ketten elmentünk erre a bizonyos játszótérre és én belevetettem magam a homokozás, csúszdázás világába, apukám addig falta az oldalakat, néha fel-fel pillantva a könyvből. Az egyik percben még látta, hogy békésen építgetem a homok tortákat, a következőben azonban fogalma sem volt hova bújhattam. Körbe rohant a játszótéren, de sehol sem látott, én mindez idő alatt elindultam a lakóbuszunk felé, mert , - amennyire emlékszem-, el akartam hozni az egyik babámat a homokozóba. Apám már végigloholt a fél kempingen, én pedig egyszer csak rájöttem, nem tudom melyik úton kell elmenni a buszunkig. Kóvályogtam, aztán kitört belőlem a sírás. Ami érdekes, hogy nem egy helyben álltam, hanem a zokogás ellenére körbe-körbe mentem, hátha meglátom anyukámat, vagy apukámat. Aztán egyszer csak jött egy kedves hölgy egy velem egykorú kisfiúval és elvezetett a recepcióhoz. A sírástól alig tudtam elmondani a nevemet, de valahogy csak sikerült, és szerencsére bemondták a hangosbemondóba. Hamar „megmenekültem”, de máig emlékszem arra a tehetetlenségre, amit abban a pár percben éreztem, akkor óráknak tűnt. (Apukám aznap nem kapott dicséretet a felügyeletért, még szerencse, hogy nem történt komolyabb bajom.)

– Zsófi, ma 25 éves

Négy és fél évesen állandóan ugráltam a szüleim körül és majmoltam a nálam 3 évvel idősebb nővéremet. A kis kikötőváros egyik bevásárlóutcáján sétálgattunk, ahol hömpölygött a tömeg. A szüleim előtt mentem, hogy ne tévesszenek szem elől, de a kezüket nem fogtam meg, mert egy pillantra nem tudtam nyugton lenni. Pontosan emlékszem, hogy megálltunk egy utcára nyíló fagyizó előtt, ahol sorba álltunk és amíg várakoztunk, nagy szemekkel néztük a fagyikkal zsonglőrködő eladókat. Itt van egy képszakadás az emlékeimben, a következő, ami rémlik az, hogy gyors léptekkel követem a szüleimet, akik nem állnak meg, hiába kiabálok nekik. Mint kiderült, ők ekkor még mindig a fagyizónál várakoztak a sorban, én azonban láttam egy nőt és egy férfit hátulról, akik nagyon hasonló ruhát viseltek és ezért elindultam utánuk. Több mint egy órán keresztül tartott az utánam való hajsza, amibe már a környéken járőröző rendőröket is bevonták a szüleim. Összesen 8-an kerestek különféle utakon, a szüleim és a másik két család tagjai, akikkel közösen nyaraltunk. Végül anyukámnak jött az ötlete, hogy menjenek le a kikötőbe, hátha felszálltam egy hajóra. Perceken múlt, hogy majdnem kifutott az a katamarán, aminek felmentem a fedélzetére az említett szülő-hasonmások után. Akkoriban még nem igazán fogtam fel, mi is történt velem, csak azt éreztem, hogy nagyon félek, meg voltam ijedve, amikor rájöttem, hogy nem is a szüleim azok, akiket követtem. Szerencsés vagyok, hogy ez még a 90-es évek elején történt meg velem, ma már nem biztos, hogy élve visszakapott volna a családom.

- Hajni, most 30 éves

Aznap inkább egy ilyen barangolós programot választottunk az anyukámmal-, aki ekkor még egyedül nevelt-, és a barátaival, akikkel közösen mentünk nyaralni. 6 éves múltam ekkor, tele energiával és persze kíváncsisággal. Anyu és a barátnője bementek egy melegházba megnézni a benti növényeket, én pedig kinn maradtam Sanyival, a barátnő férjével az aranyhalakat, békákat nézni a tavirózsákkal teli kis tónál. Nem tudom miért, egyszeriben hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondoltam, hogy mégis bemegyek anyuékkal a melegházba, láttam is, hogy merre mentek. Szóltam Sanyinak, hogy „inkább elmentem anyuék után!” Sanyi azonban épp a videokamerával a kezében egy bokros terület közepén állt és nem hallotta a hozzá intézett mondatomat. Én mit sem sejtve elindultam futva lefelé, így esett, hogy mire Sanyi felnézett a kamerából, én már sehol sem voltam. Elkezdett szólongatni, aztán körbe-körbe rohant, mert nem látott sehol. Mindeközben én mégsem találtam meg anyukámat és a barátnőjét, így vissza szaladtam a kis tóhoz, ahol Sanyinak már hűlt helye volt. Én is szólongattam, de nem válaszolt. Körbe néztem, épp egy lélek sem járt arra. Leültem a tó mellé és sírtam. Egyszer megláttam, hogy anyukámék és Sanyi is rohanva érkezik meg a tóhoz. Tulajdonképpen én hagytam el a Sanyit, aki szerintem legalább annyira meg volt rémülve, mint én. Utólag visszagondolva azért jó, hogy egy zárt helyen történt az eset, így kisebb volt az esélye, hogy nagyon messzire elmászkáljak. Egy biztos, én a saját gyerekemnek el nem engedem majd a kezét!

- Viki, ma 34 éves