Fontosnak tartom, hogy a gyerekeim másokon is segítsenek

- Több olyan, nőket érintő ügy mellé álltál oda - például az otthonszülés, a családon belüli erőszak, a bölcsődei ellátás vagy a nők munkaerő-piaci helyzete - amelyeket nem igazán vállalnak fel más közszereplők Magyarországon. Mennyire nehéz ezeket az ügyeket felkarolni?

- Ezeket az ügyeket többnyire elsősorban férfipartnerekkel tudtam sikerre vinni, mivel a nőknek valahogy nincs közös platformja. Ez egy magányos harc, viszont ha valami - nagy szavakkal - nemzeti sorskérdésnek nevezhető, akkor ez az, hiszen a népesedés és a foglalkoztatás alakulása is sarkalatos kérdés, és mind a két témában kifejezetten a nőknek van kulcsszerepe.

- A magánéletedre vannak bármiféle hatással ezek a küzdelmek, amiket felvállalsz és viszel nap mint nap?

- Magyarországon, ahol a feminista szitokszónak számít, az emberek nem tudják, hogy mit jelent a feminizmus és ki a feminista. Vagy azt, hogy ez jó vagy rossz dolog. Nagyon gyakran kapok támadásokat, hogy miért küzdök azért, hogy több nő legyen a parlamentben, amikor nézzük meg, milyenek ezek a nők… Attól, hogy több nő van a parlamentben, még önmagában nem biztos, hogy megváltozik minden, de hogy a politika jellege megváltozik, az egészen biztos.

- Ha lehetne egy-két kívánságod, akkor mi lenne az az egy dolog, amit azonnal megváltoztatnál az oktatási rendszerben vagy akár a szociális szférában?

- Rendezni kell a gyerekek nappali ellátásának finanszírozását. Például a bölcsődét nem úgy finanszírozzák, mint az óvodát, tehát ha egy nap öt gyerek hiányzik, utánuk nem lehet lehívni a normatívát, pedig ugyanúgy fűteni, nevelni, világítani kell, ugyanúgy működik az intézmény, csak kevesebb pénzből. A családi napközik pedig eleve sokkal alacsonyabb normatívát kapnak. Ez egy végtelenül igazságtalan rendszer.

Ha van egy gyerekem, arra legyen egy állami támogatás-összeg, amit én bárhova vihetek: családi napközi, óvoda, bölcsőde, akár bébiszitter vagy házi gyerekfelügyelet, ugye, sokféle forma van. Ha én azt az összeget bárhova elvihetem, akkor lesz igazságos a rendszer.

- Miben befolyásolta a pályaválasztásodat illetve a karrieredet a családod, és hogy milyen útravalót hoztál otthonról?

- Az anyukám azt mondta, hogy jogásznak kéne mennem, de én nem hallgattam rá, és most már belátom, hogy talán jobb lett volna. Bölcsészként végeztem, az eddigi pályafutásom során és most is lényegében különböző nehéz helyzetű társadalmi csoportokért, köztük nőkért küzdöttem. De az kétségtelen, hogy most például nagyon jól jönne egy jogászdiploma. Valamint akkor lehet, hogy nem ilyen vargabetűvel érkeztem volna egy ilyen területre, hanem ha jogász vagyok, jogvédőként eleve ezt csinálhattam volna, csak talán kicsit több olyan eszközzel felszerelve, ami most jól jönne a parlamenti munkában.

- A szüleid mivel foglalkoznak?

- Mindenki építész a családban, én  fekete báránynak számítok. A szüleim, bátyám, nagybátyáim, kifejezetten építészdinasztia a miénk, én pedig egészen más irányba fordultam. Nincs különösebb érzékem a képzőművészethez vagy rajzoláshoz, hamar eldőlt, hogy engem ez nem érdekel, csak magánemberként.

- Miben befolyásolta a saját gyereknevelési elveidet az otthoni példa, tehát, amit otthonról kaptál a szüleidtől, vagy amit láttál tőlük, azt hogyan reagáltad le te magad szülőként?

- Nálunk az anyukám volt a fő problémamegoldó és a család dolgainak  minden tekintetben a vezetője. Minket is önállóságra neveltek, úgyhogy az, hogy én vagyok otthon a főnök, innen jön,és az is, hogy igyekszem nagyon erősen önállóságra nevelni a lányaimat.

- Számodra mi volt az, ami leginkább fejtörést jelentett eddig anyaként? Volt-e olyan helyzet, amikor úgy érezted, nem biztos, hogy jó döntést hoztál?

- Ma már nyilván kevésbé törődöm mások véleményével, de azt tudom, hogy kismamaként én is lógtam a neten, és azt olvastam, hogy mindent rosszul csinálok. Az ember azért megerősödik az anyai szerepében, de folyamatosan csinál olyan dolgokat, amiket később muszáj korrigálni.

Az én fő dilemmám, hogy a biztonság és az önállóság között hogy tud az ember egy balanszot tartani. Például amikor idén elkezdtek a gyerekeim önállóan járni iskolába, megnőtt a szabadságfaktoruk és kicsit átestek a ló túlsó oldalára, és a tanítónénikkel való konzultációval kicsit vissza kellett őket terelni.

- Általában el lehet mondani, hogy a szülőknek mindig vannak félelmei. Neked mi volt, vagy jelenleg mi a legnagyobb félelmed szülőként?

- Ez mindennapos dolog, bármelyik pillanatban adódhat olyan szituáció, nyilván elsősorban fizikai veszélyek, hogy az utcán jön egy őrült autós, és nem tudom, akár a zebrán is elcsapja őket. Viszont az rémes, amikor azt látom, hogy az anyukák mást sem tesznek, mint tiltanak, hogy ne legyen veszélyes az élet.

Persze, érzelmileg megértem, hogy az ember legszívesebben megóvná mindentől a gyerekét, de nem lehet mindentől megóvni. Egy állandó oda-vissza játék van az önállóság és az elengedés között. Erre jó példa a családom: így utólag látom, milyen nagy dolog volt részükről, hogy bizonyos szituációkban engedték, hogy a magam kárán tanuljak.

- Melyek azok a sarkalatos pontok, amiket feltétlenül szem előtt tartasz a 9 éves ikerlányaid nevelése közben?

- Mi a két Ő betűben egyeztünk meg: önállóság és őszinteség. Ez a két dolog, ami számomra a legfontosabb. És amit egész életemben fontosnak tartottam, azt valamilyen módon beléjük plántálni: a másokkal való együttműködés, mások segítése. Akkor lennék boldog, hogyha ez is benne lenne az elveikben, mert szerintem ezek nélkül nehéz teljes életet élni.

- Mi a legjobb abban, ha az ember szülő lesz?

- Ez egy kicsit önző dolog, de azért az elképesztő, hogy az embernek onnantól kezdve az élete végéig egy hihetetlen erős érzelmi kötődése van két olyan emberhez, akik belőle jöttek. Nyilván van egyfajta érzelmi kötődésünk a szüleink felé is, de azt ugye meggyötri a kamaszkor meg a felnőttkor. Viszont ez a gyerekek iránti kötődés olyan muníciót és energiatartalékot ad, ami minden nehézségen átlendíti az embert.