Fanni megérkezik...
Mintaszülésem volt. Legalábbis a kórházi dolgozók és az orvosok szerint. A 36. héten egy kiadós vacsora után csak forgolódtam. Sehogy sem volt jó. Pedig az alvással nem volt gond a terhességem egyik trimeszterében sem. Most viszont éreztem, hogy ha a páromat nem akarom felébreszteni, jobb lesz ha átmegyek a baba szobába, és ott mocorgok kedvemre. Már 34. héten beraktam egy nagy gumis lepedőt magam alá a hitvesi ágyban. Az volt a félelmem, hogy alvás közben folyik el a magzatvizem, de persze ugyanezt a gyerekszobabában lévő ággyal nem tettem…
Nos! Reggel háromnegyed 8-kor arra ébredtem egy gyönyörű napos októberi reggelen, hogy bepisiltem. Amikor felriadtam konstatáltam, hogy ez lehetetlen, hiszen már felnőtt ember vagyok, de amikor lenyúltam a takaró alá éreztem, hogy mindenem nedves. Riadtan pattantam ki az ágyból, akkor már éreztem, hogy ezt nem én irányítom. Kibotorkáltam a sötét szobából és láttam, hogy erőteljesen csöpög belőlem egy áttetsző folyadék. Akkor esett le, hogy itt bizony folyik a magzatvíz. A fene a parámba, hát nem így lett?
Tulajdonképpen délután kettőig semmi nem történt. Bementünk a korházba és vártuk a csodát, hogy történjen valami. Mert állítólag kellett volna, hogy legyen fájásom. De az bizony nem volt. Délután kettőkor oxitocinnal indították be a fájásokat, onnantól nincsenek már képek csak hangok és foszlány emlékek. Az orvos azt mondta éjfélig nem lesz baba, én állítottam, hogy én bizony nyolcra megszülök… 19:50 – kor vettem a kezembe a kislányomat. Gyönyörű volt! Szép volt a színe, magzatmázas volt a kis arca, olyan sima volt a bőre, mint egy császáros babynek. Megható élmény volt látni, hogy rendben megérkezett a mi kis bolygókra.
Három nap után haza is engedtek minket. A zárójelentést a kezembe nyomták, közben egy doktornő arról magyarázott, hogy nincs elegendő tejem, ad majd nekem tápszeres receptet, de én csak szoptassak, mert az bizony a legfontosabb. Borzasztó izgalmas volt Fannit hazahozni. Megmutatni Neki hol fog lakni, hogy milyen kutyái vannak, melyik az Ő szobája. Olyan pici volt, olyan törékeny, szinte alig mertük megfogni…
Egy anya szülés után olyan felfokozott lelkiállapotban van, mint soha élete során. Nem jutott eszembe elolvasgatni a zárójelentést. Egyébként is ki az, akinek egy pocakfájós, sírós baba mellett jut ideje olvasgatni, miközben non-stop fejed a melleidet, hogy legyen tejed, mert tudod, hogy nem elegendő?! Azt hittem kaptam egy makkegészséges gyereket. Picit előbb kaptam, mint „jönnie kellett volna” de Ő jött és elméletileg minden rendben van. Senki nem szólt, hogy lát eltérést a normálistól. Egyébként is egy elsőszülött anyának mi a normális? Semmi!!! Minden új és ismeretlen. Nem éreztem még, hogy baj lehet, pedig a zárójelentésen ott volt feketén fehéren: „Elemi mozgásokat renyhén végzi. Fejét ülésbe húzáskor nem emeli. Kontroll Fejlődésneurológián 2 hét múlva…” Ezt ma már tudom, hogy töviről hegyire át kellett volna olvasnom… Lehet belefértünk még a normális kategóriába? Lehet, hogy a kontrollt mindenkinek odaírják? Fogalmam sincs. Csak megköszöntem volna, ha valaki szólt volna róla egy szót is, hogy erre figyeljek, és ne magamnak kelljen már sokkal később rájönnöm arra, hogy mi van…
Juhász Nóra, 2016. augusztus 17.
