Ezt éred el, ha kiabálsz a gyermekeddel – tények és tévhitek
A kiabálás önmagában is egy durva, hangos, ijesztő cselekvés. Nem csak az „elkövető”, de az áldozat is felfokozott érzelmi állapotba kerül, legyen szó akár felnőtt-felnőtt, akár felnőtt-gyerek szituációról. (Bár ez utóbbi nyilván még súlyosabb nyomokat hagy a résztvevőkben.)
Ugyan a személyiségfejlődést nagyban befolyásolják a gyerekünket ért külső ingerek, és ebből a szempontból a legtöbb erőszakos impulzus károsnak mondható, mégsem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az emeltebb hangerőn való, indulatos kommunikáció minden esetben rossz, elítélendő. Dr. Kyle Pruett gyermekpszichológus és munkatársai több tényt is megfogalmaztak az effajta fegyelmezési módszert illetően, melyek nem teljes egészében egyeznek a társadalmilag korábban kialakult nézetekkel.
Dr. Pruett ugyanis cáfolja azt az általános teóriát, hogy a gyermekkorban e téren elszenvedett negatív élmények, minden esetben kihatnak a felnőttkorra is. A pszichológus szerint, a kiabálással való nevelés hosszú távú hatása a gyerkőc vérmérsékletétől, habitusától is függ. A félénk, visszahúzódó csemetékben sokkal mélyebb lenyomatot hagynak ezek a hangos mondatot, mint az akaratos, öntörvényű, harcias típusúakban.
Pruett arra is rámutat, hogy azt gondolni, hogy mindent elrontottunk azzal, hogy ordibáltunk a gyerekkel, és szörnyen leromboltunk benne valamit, kissé nárcisztikus felfogás, hiszen ez csupán egyetlen momentum az őt folyamatosan érő ingerek közül, tehát a hatása sem lehet olyan nagy. Mindazon által azt is megjegyzi a szakember, hogy sohasem késő abbahagyni ezt a fajta agresszív viselkedést, és „jó útra térni”.
Szintén megkérdőjelezhető az a sok felnőtt szájából elhangzó magyarázkodás a kiabálást illetően, hogy a kicsik csak így értik meg a dühüket. Az indulatok kifejeződésének számtalan módja van, melyek nagy része teljesen önkéntelen, ilyenek például a mimikai elemek. A szemöldökünket összehúzzuk, ráncoljuk a homlokunkat, a fejünket csóváljuk, kipirul a bőrünk, a pupilláink összeszűkülnek… A kicsik pedig tökéletesen olvasnak ezekből a jelekből, még akkor is, ha a hangunkat nem emeljük fel. Gondolj csak bele; még jóval a beszéd képességének elsajátítása előtt megtanulják használni és értelmezni az érzelmek kifejezésének egyéb eszközeit, naná, hogy páréves korukra „kis zsenikké” válnak e téren!
Az sem feltétlenül igaz, hogy ha ráordítunk a kicsire, megijesztjük vele, hiszen a kiabálás az automatikus védekező rendszerünk része, egy ösztönből ered, mellyel évezredeken keresztük jól működtünk a bajban, például, mikor őseink vadállatok elől menekültek. Tehát, a vészhelyzetekben automatikusan bekapcsol és meg is véd minket és utódainkat ez az ösztön: olykor igenis szükséges a hangosabb figyelmeztetés!
Szülőként sokan azt gondolják, hogy minél nagyobb hangerővel kommunikálnak a picivel, az annál inkább figyel rájuk és meghallja, amit kérnek tőle. Nos, fontos megkülönböztetni, hogy valaki csak meghall valamit, vagy figyel is a másikra. Bár kétségtelen, hogy a legtöbb esetben abbahagyja a lurkó, amit éppen csinál (tehát a fenti hatás: veszélytől való megóvás elérhető), de ez nem jelenti azt automatikusan, hogy képes is lenne feldolgozni a hallott információkat.
A kiabálás nem arra tanítja meg a kicsiket, hogy figyeljenek rád, felnézzenek rád, hanem pont az ellenkezőjére: hogy féljenek tőled. Bár egyes szülők szerint, nem rossz dolog, ha tart tőlük a kicsi, de ez sem igaz, hiszen az nem erősíti a bizalmat köztetek: épp ellenkezőleg; rombolja azt. Tehát sokkal többre mész vele, ha normál hangerőn, a gyerrmek szemébe nézve próbálod elmagyarázni Neki, mit szeretnél, vagy mit rontott el.
Az sem mindegy, hogy melyikőtök emeli fel a hangját a kicsivel szemben, ugyanis nyilvánvalóan egy férfi markánsabb hangszínnel, az agya elöntve dühvel – ezáltal a teste megtelve tesztoszteronnal; sokkal ijesztőbb, durvább tud lenni, mint egy nő. Így apaként sokkal többet kell dolgozni az ilyen helyzetek megelőzésén, mint anyaként.
Nyitókép: illusztráció/ stockphoto
Plézer Panna, 2019. március 31.
