Érdekességek a gyermeknevelés történetéből - 3. rész

A 18. század második felére a középkori nagycsaládokból, melyekben szülők, nagyszülők, testvérek és féltestvérek éltek együtt, fokozatosan kialakul az újkor családtípusa, az úgynevezett nukleáris család, más szóval a „kiscsalád”. Vagyis a szülők és házasulatlan gyermekeik közössége. A kevesebb gyermekre több szülői figyelem-törődés jut, így a gyermekkor fokozatosan felértékelődik.

Megjelenik a szocializáció attitűdje, ami azt jelenti, hogy ebben a korszakban már nem a gyermeki akarat mindenáron való megtörése a cél, a szülők azt akarják elérni, hogy a gyerekük önként vesse alá magát a társadalmi normáknak, érezze azt sajátjának kényszer nélkül is. Ebben a korszakban kapcsolódnak be az apák is gyerekeik nevelésébe.

1950-től számítjuk a támogató attitűd korát: a szülők felismerik, hogy a gyerekük tudja a legjobban, mire van leginkább szüksége saját fejlődésének adott szakaszában. Ez a gyerekközpontú nevelés korszakának kezdete, amikor már nem a fegyelmezésre és a szokások alakítására irányuló törekvések jellemzik a nevelői gyakorlatot.

Sok időre, nagy energia-befektetésre és fejlett toleranciaérzékre van szükség a szülők részéről, hogy segítsenek gyermekeiknek céljaik elérésében. A támogató szülői attitűd elterjedésében igen nagy szerepet játszottak a 20. század reformpedagógiai és alternatív pedagógiai törekvései.

Az újkorban és a modern korban gyorsan változnak a gyereknevelési irányzatok. Ilyen pl.:

• A változó gyermekkor - kb. 1960-tól: Fogyasztó gyerekek, a fogyasztó társadalom gyerekei; a gyerek már a konzum-, szabadidő- és szórakoztatóipar céltáblája.
  
  Gyökeres változások zajlanak le az életmódban is: más az időbeosztás, ami szerint a családok az életüket élik, a lakóterek beosztása, berendezése, és természetesen az étkezési szokások is.

• Az elveszett gyerekkor - kb. 1980-tól: A gyerekkor krízise! A gyerekkor eltűnik, a család összeomlik, a tömegkommunikációs eszközök - tévé, internet, mobiltelefonok, információs technológiák - alapjaiban átformálják a hagyományos értelemben vett családi élet.

Sorozatunkat végigkövetve látható, hogy a különböző korokban mennyire eltérőek voltak a gyereknevelési eszmék. Azt is nyugtázhatjuk, hogy tulajdonképpen szerencsés korban születtünk, amikor nem akarnak a Taigetoszról lelökni senkit, aki nem tökéletes, katonai táborba sem kell adnunk a hétéves gyerekünket, hogy jó katona váljék belőle, és az államnak sem tartozunk odaadni őket. A lányok is járhatnak iskolába, nem kizárólagosan a férjhez menésre és a jó háziasszony szerepére kell őket felkészítenünk babakoruktól fogva.

Kíváncsiak lennénk, hogy 100-200 év múlva mit fognak gondolni a mai nevelési trendekről... Szerintetek?