Egy kimerült édesanya és egy boldogtalan gyerek harcai egymással– kilépés az ördögi körből?!

Kiszolgáltatottan és tehetetlenül várjuk, hogy újra rendeződjön a helyzet, visszaváltson a régire, amiben azért az időnk zömét házon kívül töltöttük. Most meg be vagyunk zárva a (családi) kalitkába, kényszerűen egymással összezártságban, és egymás társaságában kell múlatnunk az időt, nincs választásunk, nincs hová menekülni. És ez felvet sok drámai és kemény kérdést akár a családon belüli erőszak felerősödéséről, akár egyes családtagok túlterhelődéséről, de most nem erről szeretnék szólni. Inkább arról, ami szerintem majdnem mindenkit érint, hogy belefáradtunk, kimerültünk, tartalékainkat feléltük, elvesztettük, és már nincs honnan tovább töltekezni, hogy ezt az embert próbáló, sok tekintetben nem természetes és nem megszokott helyzetet még bírjuk tovább. Vonatkozik ez felnőttre, gyerekre egyaránt. 

Édesanyák a család érzelmi stabilitásának őrzői – és mi a helyzet az ő stabilitásukkal?
Az édesanyák, akik ereje, türelme, szeretete, munkabírása, elfogadása, gondoskodó figyelme, másokkal való törődése igencsak nehéz próbatétel elé állíttatott, és ez még most is tart. Túl sok teher nehezedett rájuk, egyszerre kellett igen sok, igen különböző szerepbe belebújniuk és helyt állniuk, jól játszaniuk benne, ami pedig – főleg egyidejűleg – (szinte) lehetetlen feladat. Vigasztaló, könnyeket és orrot, posit törlő, enni adó, bátorító, megnyugtató, szeretet-tankot feltöltő, kívánságokat teljesítő édesanyának, a háztartást vezető „alkalmazottnak”, takarítónőnek, szakácsnőnek, tanítónőnek vagy tanárnak, léleksimogató lélekgyógyásznak, önfeláldozó, 24 órás szolgálatban lévő robotnak, a gyerekeket tanító-oktató és szórakoztató bűvésznek és pedagógusnak, rájuk 24 órában felügyelő bébiszitternek, s közben odaadó, szexi feleségnek, megértő, felvidító társnak, a szükségleteket folyamatosan kielégítő, önfeláldozóan jóságos, csendes és mindig kedves, sosem indulatos házitündérnek lenni, embert próbáló feladat, mindenki megérdemli az elismerést érte. 

Az édesapák helyzete – törékeny egyensúly 
Az édesapáknak sem könnyebb, persze, de másképp nehéz, ha eljár(hat)tak dolgozni, vagy ha nem, ha otthonról dolgoztak, vagy ha kényszerszabadságra és a munka helyett „semmittevésre” kényszerültek, vagy a legrosszabb: ha elvesztették az állásukat és munka nélkül maradtak. Más-más szorongató kérdésekkel és teendőkkel, nyomással kell megküzdeniük, és nehéz egy megértő emberre találniuk, mert mindenki nagyon lemerült és leterhelt, kevés kapacitása van mások gondjával törődni. Szóval ezek az apák – és a kimerült, fáradt, túlterhelt anyák is – rettentő sok szorongató, aggodalmat keltő kérdéssel néznek szembe, és bizony ilyenkor már nagyon nehéz folyamatosan kiegyensúlyozottnak lenni (és annak látszani), mosolyogni és kedvesnek, nyugodtnak lenni, bizony, sokkal hamarabb borul a bili, szabadulnak el az indulatok, tör ki váratlan kiabálásokban, veszekedésekben, ideges rászólásokban az a sok-sok feszültség, kialvatlanság, kimerültség, amit nem volt mód helyére billenteni, kiegyensúlyozni. 

Miért nehéz a gyerekeknek? 
Ezért a szülők sem tudnak már olyan toleránsak lenni, ha a gyerek nem veszi könnyen az akadályokat, ha lusta, nem akar felkelni, nem akar szót fogadni, nem akar tanulni, nincs kedve házi feladatokat csinálni, vagy az óvónő vagy tanító által küldött napi penzumokat teljesíteni, ha fellázad, ha nem akar segíteni sem a háztartásban, ha mindig valami mást akar, ha ellenkezik, ha a füle botját sem mozgatja, ha állandóan a testvérét gyepálja, vagy akár a szülőjére is ráüt vagy csúnyán beszél vele. 

A gyerekektől valahogy mindenki elvárja, hogy gyorsan és könnyedén alkalmazkodjanak minden új helyzethez, egyáltalán alkalmazkodjanak és punktum, és tegyék, amit tenni kell, vagyis amit elvárnak tőlük: a szülők, a rokonok, az intézmény, a szomszéd, a környezet, a felnőttek. De hát nem megy neki ez olyan könnyen, mert minden új és ismeretlen helyzet, amiben a régi rutinok nem nyújtanak kapaszkodót, megterhelő, félelmekkel teli, szorongásokat kelthet, a megfelelés vágya és kényszere pont az ellenkező viselkedést vagy teljesítést hozhatja pont azért, mert ennek a szorongása bénító a gyermek számára, ha sok-sok természetes gyermeki szükséglete nincs kielégítve és egyszerűen szétveti már a feszültség, hiszen nem tud normálisan mozogni, nem tud találkozni a barátaival, a kedvenc nagyijával, nem tudja elsírni a bánatát az óvónéninek, ezért magába zár mindent, ami aztán időnként fokozott stresszhelyzetekben még hangosabban fog robbanni. 

Diszharmonikusan működő családok 
Azoknál a családoknál, ahol előtte is szeretetteljes, meleg családi légkör volt, ahol a családtagok szerették, támogatták egymást előtte is, azoknál bizonyára megtalálták a módját ebben a különleges helyzetben is annak, hogy továbbra is segítsék, szeressék egymást, hogy megosszák a feladatokat. De sajnos, nagyon sok családban már azelőtt sem volt harmónia, egyetértés, szeretetteljes légkör, ahol már előtte is sok volt a feszültség, egymás támadása, elutasítása, a távolságtartás vagy az agresszió, az elhanyagolás vagy a bántás valamilyen formája, ahol a kommunikáció sem volt zökkenőmentes, ahol inkább menekültek otthonról valami békésebb, nyugisabb helyre. Ami most elveszett, így a feszültségek még jobban felerősödtek, az indulatok még jobban elszabadultak. Erről árulkodik egy édesanya segítséget kérő levele is: „Három kisfiam van 7, 9, 12 évesek. Nálunk már egy ideje megborult a családon belüli (szülő-gyermek, gyermekek egymás között) kapcsolat. Ehhez már egy ideje segítséget keresünk. Viszont, most ebben a rendkívüli időszakban a járvány miatt, a 9 évesem egyre nehezebben veszi az akadályokat, múlt hét óta ez már a tanulást is szinte teljesen gátolja, és ebben a helyzetben mi már teljesen tehetetlenek vagyunk. A legjobban az aggaszt minket, hogy láthatóan a gyerek rosszul érzi magát, sokkal ingerültebb, érzékenyebb, kedvtelenebb egyben.” 

Aki régebben sem nagyon tudta elviselni a másikat, az most kénytelen mindennapos szinten ezt tenni, de már ez nagyon nehezen viselhető a számára. Ha nincs meg az elfogadás, a gyermek feltétlen elfogadása olyannak, amilyen, akkor ebben a kényszerű összezártságban ez még jobban kiéleződik, és a gyermek ezt még jobban át fogja érezni, és szenvedni fog tőle. Ő szeretne közelíteni, de zárt ajtókat talál. Ez nyugtalanná teszi, úgy érzi, ő nem kell, nem elég jó, nem elég szerethető. Ez szorongásokat és agresszív lázadást is generálhat benne. Az elutasítások, leértékelések és alulmaradások miatt érzett dühöt le akarja gyűrni, felül akar ezen kerekedni, ezért hadat (bosszút) üzen az erősebbnek, a félelmetesebbnek, aki legyőzte, akinek kényszerűen alárendelődött és meghunyászkodott. Vagy a nála gyengébben tölti ki tehetetlen haragját. Ellenállását, ellenkezését kifejezheti a szülő irányába, de a bántásnak megélt fájdalmát agresszív formában kifelé akár a testvér felé is kiadhatja. Passzív lázadás is lehet, amikor „nem hallja meg” már tizedszerre sem, amit kérnek, elvárnak tőle, ha késleltet, halogat, elhúzza a feladatok elkészítését, állandóan veszekedni kell vele rutinszerű dolgok elvégzéséért. Aminek a vége eléggé borítékolható: a szülő kétszer, háromszor, tizedszer is szól, elmondja, kéri, könyörög már szinte, aztán tizenegyedszerre kirobban, a vörös köd áramlik a szeme elé, és magából kikelve üvölt már és rikácsol, ami végül megijeszti a gyereket, aki mozdul, vagy ő is indulatba jön, és akkor egymással küzdenek tovább minősíthetetlen, ingerült stílusban. Ezt a végén aztán mindenki megbánja, és szeretné visszacsinálni. Rossz érzése van a gyereknek is, hogy rosszat csinált, így kiborította anyát, és anyának is, hogy rossz anya, mert nem tud uralkodni az indulatain, nem képes türelmes lenni. Nem lett volna szabad ezt mondani a saját gyerekének, legszívesebben visszaszívná, de már elhangzott, úgyhogy alig tud éjjel aludni, végül talán bocsánatot kér a gyerektől, de ez a hullámvasút folytatódik, és ebben nem lehet békésen, nyugodtan, boldogan élni, ahogy aztán némelyik gyerek ezt ki is mondja. Ahogyan megfogalmazta ezt a 7 éves Botika is, akinek az édesanyjával történő levélváltásból idézek. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy velük már második éve dolgozom terápiás kapcsolatban, és elég jól ismerem őket, és a család helyzetét is, Boti és édesanyja nehézségeit is. 

Nem tudok biztos hátország lenni 
Írtad, hogy legyek Botikának a biztos hátország, kezdi levelét Edit, de sajnos ez nincsen meg. Vannak ugye a Kitti néni által küldött teendők, a Manyika által küldött TSMT torna es az Emma tornája. Alapból a tornák 30 percet vennének el az életünkből, meg jó is a mozgás, de Boti borzasztó rosszul koncentrál, tényleg nagyon gyenge a figyelme, így a harminc perc torna másfél órává húzódik… de így van ez mindennel, nemcsak a tornával (pedig alapból ügyes lenne, tudja is már a tornákat). A napi kb. hatvan perces anyag így délelőttre és délutánra is elhúzódik, és alig marad idő a felhőtlen játékra. Őszintén szólva tényleg nem tudom, mi lesz vele az iskolában. A tornás nénik és az óvoda sem kecsegtet sok jóval, én is erősen hajlok arra, hogy ADHD-s (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar), plusz lehet, hogy még enyhén aspergeres (az autizmus spektrumon a „jó képességű” autista) is. Erősen hajlok arra, hogy el kell vinnünk a Vadaskertbe kivizsgálásra, amint lehetőség lesz rá. A fejlesztő központban is sérelmezték az executiv (végrehajtó) funkciók teljes hiányát, tehát hogy tudja magát irányítani, ha valamit meg kell csinálni, akkor azt megcsinálja, még ha nincs is kedve hozzá (nyilván nem kérünk szörnyű dolgokat, csak pl. séta a kertben, bogarak megfigyelése vagy bab ültetése volt az óvodai feladat), ami tipikusan ADHD-s tünet, illetve az egyéb kisebb-nagyobb szófogadatlanságot, nem beszélve a figyelem hiányáról. 
Itt röviden annyit szeretnék hozzáfűzni az anya által írottakhoz, hogy ebben a karantén helyzetben az egyébként is nehézségekkel küzdő, figyelmetlenséggel, túlzott aktivitással vagy ingerlékenységgel bíró gyerekek nehézségei a szokatlan, zárt helyzetben felerősödhetnek. Nem könnyű eldönteni, mit is takar a gyermek által produkált viselkedés, tünet, de fontos elválasztani azt, hogy egy szokatlan helyzet kiváltotta szokatlan magatartásról van-e szó, vagy esetleg „alapból” van valamiféle idegrendszeri probléma, mely miatt kevésbé toleráns a gyermek a stresszes helyzetekre. Ezért, ha gyakori vagy súlyosabb ilyen jellegű panaszokat tapasztal a szülő, akkor szakemberhez kell fordulni, és első körben azt kivizsgálni, nincs-e valamilyen neurológiai vagy pszichiátriai probléma. Mivel már évek óta ismerjük egymást az említett gyermekkel, Botikával és a szülőkkel, természetesen gondosan utánajártam, hogy a nehezen tolerálható viselkedéses problémák hátterében inkább agyi funkciózavar vagy inkább fejlődési, kapcsolati traumatizáció zavar állhat-e. Sokszor nagyon nehezen különböztethetők meg a viselkedéses tünetek, mert sok hasonló jellegzetesség van mindkét állapotban. Az édesanyában már többször felmerült, hogy Botikának valami mentális kórképe van, mert nehezen magyarázható, miért olyan fegyelmezetlen, neveletlen, miért nem érti meg, amit már sokszor elmondtak neki, miért ismétli újra és újra az elfogadhatatlan viselkedéseket, reakciókat. A gyerek azonban nagyon sokszor valóban csak reagál arra, amit kap, amivel szembesül, és ha azt mutatják a tapasztalatai, hogy sorozatosan nem lesz (igazán komoly) következménye annak a „rosszaságnak”, tiszteletlenségnek, amit csinált, viszont kivívja a figyelmet, akkor azt fogja tenni, és ezzel azt is eléri, hogy ő tarthatja kezében a kormányrudat.  A fegyelmezetlenség mögött fegyelmezési hiányosságok is lehetnek. 

A magatartása is tarthatatlan 
A magatartása is tarthatatlan, erre a hétre jutottam el oda, hogy nagyon besokalltam. A fő probléma az, hogy nem érti, miért baj az, ha ezt vagy azt a rosszaságot csinálja, nem érzi át a probléma lényegét (ugye már kétévesen is ez volt a probléma, hogy nem fogta fel, és továbbra is csinálta, innen jöttek a büntetések az óvodában). Nem a testvérféltékenység adja Lettikével, a két éves kishúgával a fő ütközési alapot, mert szeretik egymást, a testvérféltékenységen már túl vagyunk, hanem az, ami minden más gyereknél is, mint pl., hogy sose kéri el tőle a játékát, hanem kitépi a kezéből, ha Lettike véletlenül megüti, akkor durván visszaüt, hiába tiltom, a testvérkéjét mindig a rosszra csábítja, vagy biztatja, ha rosszat csinál, főleg, ha látja, hogy nem örülök ennek. 

További általános probléma a tiszteletlenség, és ezt egyszerűen nem fogja fel, hogy mit jelent ez: ha valami rosszat csinál (csúnyán játszik egy játékkal, balesetveszélyesen, vagy Lettikét fenyegeti vele) es én hívom, hogy adja ide, akkor elfut a játékkal röhögve (én meg megyek utána, egyre mérgesebb vagyok es volt mar, hogy akaratlanul megsértettem vagy megszorítottam a karját a küzdelemben, amit meg nagyon tragikusan vesz, hogy mar nem szeretem). 

Múltkor csak úgy elkezdtem vele erről beszelni, hogy ezt a viselkedést be kell fejeznie, tiszteletlen, szigorúan tilos, veszélyes is stb. – erre csak azt mondta, hogy “de hát ez miért rossz? Ha nem futok el, akkor elveszed a játékot.” Nem érzi egyáltalán, semmilyen formában a felnőttek, idősek iránti tiszteletet, annak fontosságát. Van nagyon sok olyan eset, viselkedés, amit átbeszéltünk, de továbbra is csinálja. És mindez nem úgy megy, hogy kedvesen kérem. Határozottan, mély hangon stb., ahogy megbeszéltük, apja is, de semmit nem használ. Bünti is van, az sem használ. Ugyanakkor a minap megkérdeztem, hogy boldog-e, amikor kettesben legóztunk, és azt mondta, hogy nem, szinte sosem boldog, mert sokat veszekszünk, feszültség van. Elmondtam, hogy ha neki is ez a baja, akkor jobban szót kellene fogadnia, de ez sem használt. Pedig mondta is ma, hogy ma figyelni fog, szót fogad, hogy ne legyen veszekedés, de semmit nem ért. 

Rombolja a kapcsolatunkat, engem nagyon megvisel  
 

Engem minden ilyen veszekedés, meg elveszem a játékod, menj fel a szobádba, ő elfut, kiabálok, kergetem, végső soron elveszek egy kedvenc kártyát, hogy fogadjon végre szót, nagyon megvisel, egész napra utána. Mert látom, hogy ez rombolja a kapcsolatunkat. Amikor leáll végre az ideges röhögcséléssel, akkor latom rajta, hogy nagyon szomorú, elhagyatott, pánikban van. A sok összecsapás, ami időnként közöttünk van, és fizikai bántásba is torkollik néha, mind nagyon rossz tapasztalatok, de nem lehet vele beszelni, se szépen, se erélyesen, csak durva büntetéssel. Én kész vagyok ettől. Persze én is fáradt vagyok, semmi kikapcsolódásom nincsen. Nekem a bezártsággal nincs bajom, csak azzal, hogy nincs lehetőségem semmit magamban/a párommal lenni, feltöltődni, és felnőtt beszélgetéseket folytatni, kikapcsolni. Boti 100% a nyakamon van, ha kint vagyunk az udvaron es játszhatna egyedül vagy Lettikével, akkor is beszél, beszél, sztorikat kitalál, hogy most mi pókok vagyunk es most cápaevő pókok vagyunk, és ez meg az van, várja, hogy reagáljak rá, néha mar annyira fáradt vagyok ettől, hogy nem is tudom követni a gondolatainak rám zúdítását, borzasztó fárasztó. Nagyon sajnálom Botikát is, de sokszor nem tudok szeretettel beszélni hozzá, amikor rosszalkodik, nem tudom, hogy mit nem ért, nem értem. Ez nagyon frusztráló.

Mi lehet a baj? Mi lehet a megoldás? 
Mi lehet a baj? Miért csúszik félre folyamatosan a kommunikáció? Mit akar a gyerek, és mit akar az anya? Hogyan lehetne a már kialakult – és évek óta kialakult, csak a mostani helyzetben még jobban kiéleződött és beragadt – ördögi köröket megszakítani? Hiszen a gyerek is, az anya is boldogtalan. És nemcsak most, ebben a fura, kényszerű bezártságban és összezártságban, hanem már régóta. A karanténhelyzet most csak jobban kihozta az alapból meglévő, megoldatlan kapcsolati problémákat, konfliktusokat. Az apára most nincs rálátásunk, mert ő dolgozik, nincs otthon. Nyilván hiányzik az anyának is, nemcsak a gyereknek. De maradjunk most anya és gyermeke harcainál, elkeseredett mindennapi próbálkozásainál, összecsapásainál. Nézzük először a gyerek, utána az anya szemszögéből. 

A gyerek oldala 
A gyerek elvárások és az elvárásoknak való megfelelési próbálkozások ketrecében él, és napi szinten tapasztalja az ezzel kapcsolatos kudarcokat. Nemcsak otthon, hanem nagyon régóta az intézményekben is, a gondozónőktől és óvónőktől, sőt a kortársaktól is. Nem képes megfelelni, nem azért, mert nem akarna, dehogynem, nagyon is akar, csak már nem tud, mert már túl sok sebet, túl sok tüskét ejtett a lelkén a sok bántás, összecsapás, konfliktus, veszekedés, lealázás, büntetés és elutasítás. Már teljesen elbizonytalanította őt saját magában is, és a környezete jóindulatában is, már nem hiszi, hogy másképp is lehetnek a dolgok. És pontosan ezt a hitét kellene visszaadni, hogy az ördögi kört meg lehessen szakítani. A gyermek önmagába vetett bizalmát, hogy elhiggye, ő igenis jó, és igenis képes megcsinálni, úgy viselkedni, másképp tenni, kedvesnek és barátságosnak lenni, és még sorolhatnám. Ahhoz, hogy a gyermek visszanyerhesse önbizalmát, önbecsülését és önértékelését, először a felnőttnek kellene hinnie, bíznia benne, és meglátni a benne rejlő értékeket, és ezeket a számára kifejezésre is juttatnia. Akkor fogja majd a gyerek saját magának is elhinni, hogy képes más lenni, már nem kell harcolnia, visszavágnia, védekeznie. 

A gyerekek boldogtalanok, mert túl korán, túl sok nyomás, elvárás nehezedik rájuk. Nem hagyják őket a felnőttek szabadon létezni, önmagukat spontán, szabadon, korlátozások nélkül kifejezni, átélni a szabad, önfeledt játék örömét, a kreativitásét, a kíváncsiságét, a felfedezésekét, a beavatkozások nélküli szabad lélegzetvételeket megélni, megtapasztalni. Túl korán kell már a gyerekeknek tanulni, feladatokat sikeresen megoldani, teljesíteni, megfelelni, alkalmazkodni, saját igényeiket és szükségleteiket a másiké alá rendelni, még mielőtt azokat kifejleszthetnék, megélhetnék magukban. Nincs lehetőség, tér és idő igazán gyereknek lenni. Mindig valamit kell csinálni, mindig valakinek az útmutatását, kérését vagy utasítását követni, megfelelni, mindig valahogyan viselkedni, elvárások ketrecében üldögélni. Állandóan programok, különórák, fejlesztő órák, kötött tevékenységek, beosztott, irányított időtöltések vannak, hiányzik a szabad játék, a szabad, kötetlen „semmittevés”. Nem hagyják, hagyjuk mi felnőttek békén a gyerekeket, mert már előre rettegünk, hogy majd nem állja meg a helyét az iskolában, a munkában, a társadalomban, mint ez az anyuka is, hogy mi lesz majd az iskolában, ha ilyen sok a gond. Elemi gyermeki szükségletek nincsenek kielégítve, ráadásul ott a folyamatos irányítás, rászólás és kötöttségek, nem csoda, ha a gyermekben csak halmozódnak a feszültségek, hogy a végén ezekkel már nem tud mit kezdeni, és nap mint nap megtapasztalja, hogy nincs kitől segítséget kapnia sem, ettől végképp reményvesztetté, boldogtalanná válhat. Azt is megpróbálhatja, hogy akkor ő veszi a kezébe az irányítást, és ő kezd el parancsolgatni a szüleinek, lázadni és kontrollálni, és megfordul a normális helyzet, amiben a felnőtt ad keretet, határokat, s ezáltal segítséget a gyermeknek. Vagy teljesen magába zárkózik, egyik sem jó megoldás. A gyerek a sok büntetés és közelharc után már nagyon el van keseredve, már nem találja a kiutat.    

Megtapasztalja azt is nap mint nap, hogy szülei már úgy tekintenek rá, mint akivel nincs minden rendben, talán nincs ki mind a négy kereke, biztos hiperaktív és figyelemzavaros vagy magasan funkcionáló autista, mert egyszerűen nem érthető a viselkedése, és hogy miért nem fogja már fel a tettei súlyát. A gyerekben sok keserűség halmozódik, rossznak, szeret(het)etlennek, magányosnak és elhagy(at)ottnak érzi magát. Akinek mindig másnak kellene lennie, mint aki valójában. Azt éli meg, hogy ő önmagáért nem szerethető. Ezért aztán mindig provokálni is fog, mert a félelmei eluralják: vajon így is szeretsz? Vajon így is kellek neked? Akkor is képes vagy elfogadással, szeretettel nézni rám és megölelni, ha rosszat teszek, ha így és így viselkedek? A legnagyobb, páni félelmével kapcsolatban szeretne a gyerek valami biztosat tudni, valami megnyugvást találni, de mindig csak újabb és újabb bizonyítékát találja az ellenkezőjének, hogy ő nem elég jó, nem kellemes a társasága, mert mindig csinál valami olyat, amit nem kellene. Ezért provokálja talán a kertben is folyamatosan anyja figyelmét Boti, mert állandó feszültségben van amiatt, hogy azt érzi, nem érdemli meg azt, és anyjának már elege van belőle, és legszívesebben lerázná magáról. Ezért aztán a maga módján próbál közeledni, figyelmet felhívni és önmagán tartani. Mert pontosan leveszi a kis antennáival anyja ellenérzéseit, elutasítását, negatív véleményét és tehetetlenségét.  És továbbra is tele van a lelke annak a hiányával, amit igazán soha nem kapott meg teljességében: az elfogadó, feltételek nélküli szeretetet, figyelmet, az ő életkorának megfelelő bánásmódot és elvárásokat, a szabad játékkal eltöltött időket, a feladatok, teljesítések és siker-elvárások nélküli, spontán örömteli társas együttléteket, melyben a felnőtt igazodik az ő igényeihez és szükségleteihez, és lép be az ő különleges és egyedi gyermeki világába, nem fordítva. 

A sorozatos büntetések, tiltások pedig csak rátesznek erre még egy lapáttal. Meg kell szakítani a kört!
Ráadásul a hónapok óta tartó járványügyi veszélyhelyzet is megterheli a kisgyerekeket, hiszen teljesen váratlanul kellett kiszakadniuk addigi környezetükből, elszakadniuk kortársaiktól, kis barátaiktól, a szeretett felnőttektől és a megszokott tevékenységeiktől, a napi rutintól, ami már ismerős volt, most pedig nem mehetnek sehová, otthonra vannak bezárva. Még akkor is, ha mint Botiéknál is, van elég tér, mert nagy a ház, hatalmas kert is van, és minden eszköz, berendezés, játék is adott. 

Az óvodások, bölcsődések nem értik pontosan, hogy mi történik, mert még kicsik, hiába hisszük azt, hogy mindent jól elmagyaráztunk, és ez is feszítő, szorongató lehet a számukra. Általában jó otthon lenni apával és anyával, főleg, milyen izgalmas, ha végre apa is kicsit többet van itthon, de aztán később a szülők problémái miatt is nem olyan idilli az a családi légkör, mint lehetne, sok benne az ütközés, anya/apa sokszor fáradt, ideges, felemeli a hangját, mégsincs elég idő az otthoni közös játékra, rohanás és sürgetés az egész nap és hasonlók. Hiányzik a szabad levegő, a megszokott mozgásformák, sportok, nincs lehetőség játszóterezésre, kirándulásra, régebben gyakori programokra, kimozdulásra, rohangálásra, félnek a gonosz és támadó vírustól, nem értik pontosan, mit jelent ez a helyzet, őket megvédi-e valaki, nem lesz-e bajuk a családtagjaiknak, és már nagyon hiányzik nekik a nagymama és a nagypapa, az ő másféle gondoskodó odafigyelő szeretetük. A bezártságból, összezártságból, a családi diszfunkciókból eredő frusztrációk, csalódások, haragok, kielégítetlen szükségletek és vágyak mind-mind nehezítő tényezők most a gyerekek életében. És ha a mellettük lévő felnőttnek is már merülnek le a tartalékai, amikor már nem nagyon tud adni, mert már nincs miből, akkor a gyerekek még elveszettebbnek érzik magukat, és még félelmetesebbnek a világot. De nézzük, mi is van a szülői oldalon! 

Az anya oldala
Minden elismerésem az édesanyáé, az édesanyáké, akik eszméletlen erővel, türelemmel, szeretettel állnak a vártán, lankadatlan figyelemmel és munkabírással. Saját maguk szempontjai és érdekei az utolsók a sorban, mindenki máséi után következnek, azaz legtöbbször mire oda jutnának, már se idő, se erő, se energia, és ez nincs jól így. Túl sokat követelünk az anyáktól, túl sokat követelnek ők maguktól. És nincsenek tekintettel arra, hogy ők is emberből vannak, ők is elfáradnak, nekik is jólesne egy kis gondoskodás, szerető, törődő figyelem, simogatás. De mivel annyira fáradhatatlanul és zokszó nélkül és aktívan, jókedvvel végzik a dolgukat, még a hozzájuk legközelebb állók sem veszik észre, hogy ez az általuk nagyon erősnek, kitartónak, nagy teherbírásúnak tartott nő már csaknem összeroskad a folyamatosan rá nehezedő nyomás és terhek alatt, hogy nincs egy perc megállás, kilépés, pihenés, szabadulás. Mert nem szabad, mert nem lehet, különben összeomlana a rendszer. Így aztán ők omlanak össze végül, mert a végsőkig tartják magukat. Pedig nyugodtan lehetne segítséget kérni, várni, és kapni! Nagyon magukra hagytuk az anyákat. Akik szeretnének minden rájuk osztott és önként vállalt szerepükben megfelelni másoknak – a párjuknak, az anyósuknak, a pedagógusnak, a pszichológusnak, a gyerekeknek, a szomszédnak és a közvéleménynek. Ez a megfelelési kényszer aztán mint a dominó, mindent szépen ledönt. Mert elveszi a józan gondolkodás képességét. Mint Edit esetében is, mert meg kell felelni az óvónőnek, aki küldi a napi gyakorlatokat és feladatokat, a fejlesztőknek, akik a tornagyakorlatokat, a leendő tanítónak, mert mi lesz, ha nem jól viselkedik és teljesít a gyerek majd ősztől, esetleg a gyerek apjának, aki számonkéri, hogy mit és hogyan foglalkozott otthon a gyerekkel, és sorolhatnám. Nem hagyják, hagyjuk mi felnőttek békén a gyerekeket, mert már előre rettegünk, hogy majd nem állja meg a helyét az iskolában, a munkában, a társadalomban, mint ez az anyuka is, hogy mi lesz majd az iskolában, ha ilyen sok a gond. Nagy szorongásokat kelt az anyákban, hogy mindent jól kell csinálni, mert különben megítélik, elítélik őket, hogy nem elég jó anyák, anyai feladataikat nem végzik megfelelően. És ez lebeg a szemük előtt, meg persze az, hogy a gyereküknek mindent megadjanak, a lehető legjobban segítsék elő a fejlődését, csak persze ezek a ködök elhomályosítják azt a képet, amit meg a gyerek mutatna magáról, hogy ő hogyan is szeretne élni, viselkedni, tenni-venni, boldognak lenni, és ahhoz mire is lenne szüksége. Pedig ez lenne a kulcs, a gyerek legbelső szükségletének a meglátása, megértése és megadása! Hiszen ki is mondja a gyerek: békés, nyugodt, feszültségmentes otthoni lét, együttlét, harmónia, szeretet, odafigyelés, közös játék. 

Az anya pedig próbálkozik, mindent megtesz, rengeteg erőfeszítést tesz, hogy értse, megértse gyermekét, és jobban tudjon reagálni a tetteire, viselkedésére, szavaira. De egyre inkább úgy érzi, hogy hiábavalóak a próbálkozásai, és egyre többet gyűjt be a csalódásokból, „pofonokból”, kudarcokból, hogy egyre és egyre távolabb kerül attól, akivel igazán közel kellene lenniük egymásnak. Ez egyre erősebb bűntudatot és szorongást is szül, egyrészt persze azt, hogy miért nem tudom jobban csinálni, és eluralja a tehetetlenség és kilátástalanság érzése, ami miatt egyre kiábrándultabb, szomorúbb, ami a gyermeket is nyugtalanabbá, kétségbeesettebbé teszi, hiszen ő is keresné anyát, ő is menne közelebb, de így egyre csak távolodnak egymástól, ami végtelen sok fájdalommal jár mindkettejüknek. Pedig egyikük sem szeretne semmi mást, mint szépen, nyugodtan, boldogan együtt lenni, egymással.   

Anya egyébként is egyedül érzi magát, valahogy nem találják a hangot a párjával sem, nem tudnak annyi intim, gyengéd közös időt eltölteni, mint régebben, vagy mint amire mindkettőjüknek szüksége lenne. A párkapcsolati figyelem, stabilitás életmentő lehet. Az anya élete pedig a család, a háztartás, a gyerekek körül forog, és nincs kiszállás a mókuskerékből, ez lassan felőrli az anya idegrendszerét is, testi erőnlétét is. Tehát sürgősen szükség lenne arra, hogy anya is tudjon ventillálni, kikapcsolódni, kimenekülni időnként, hogy neki is lehessenek szabad órái, hobbijai, barátai vagy barátnői, felnőtt elfoglaltságai. Ha valaki töltekezni tud, akkor másokat is jobban képes lesz majd tölteni, ez ennyire egyszerű. Nézzük akkor a teendőket! 

A megoldás oldala 

A gyerekkel töltött minőségi idő az ő gyerekvilágában
A gyerek világa a szabad játék és a mese, amivel szeretetet, figyelmet, léleksimogatást, feszültségoldást, egymáshoz való kapcsolódást, közeledést érhetünk el, és a gyerekvilágba való belehelyezkedés azt üzeni a gyereknek, hogy ugyanolyan fontosnak tartjuk az ő világát, mint a felnőtt világot, és tiszteljük, nagyra tartjuk ezt a világot, semmiképpen sem alacsonyabb rendűnek vagy „gyerekesebbnek” (azaz komolytalanabbnak), mint a felnőttekét. Így a szülő partnernek tekinti a gyereket, aki érzi a fontosságát, azt, hogy komolyan veszik őt, és számít, hogy jó vele lenni. Ha a szülő leül a szőnyegre vagy az asztal mellé és együtt játszik a gyerekkel, az már nagyon sokat tud adni, mindkettőjüknek. Játék közben lehet beszélgetni is, akár titkokról, vagy olyasmiről, amit nem szívesen oszt meg az ember, csak azzal, akiben megbízik. Így meg lehet osztani a rosszat is, a kínosat, a kellemetlent, a hibázást is, annak veszélye nélkül, hogy már megint rászólnának, büntetnének és megszégyenítenének. A közös játék, alkotás és mesélés erősíti a kapcsolódást, a mi-tudatot, az összetartozás érzését, a biztonságot és az önbecsülést is. Játékkal és mesével kapcsolódhat egymáshoz gyermek és szülő belső világa, amelyben nem játszik az elvárás, a megfelelés, a feladat. 

Otthoni lazítás, feladatok, elvárások, kötelező dolgok elengedése 
Edit levelén azért is döbbentem meg, mert az én fejemben – főleg az előző aranyos képek alapján – az volt, hogy jól érzik magukat otthon, sokat játszanak, nincsenek feladatok, kötelező programok. Gondoltam is, de jó, legalább most kicsit felszabadul Botika az óvodai nyomás és frusztrációk alól, erre elképedve olvasom, hogy otthon nyomják tovább???!!! Nem hittem a szememnek, komolyan mondom, reagáltam anyuka levelére. Hiszen ezerszer beszéltünk már erről is, és úgy látszik, nem képesek elengedni az elvárásokat, a feladatokat, az irányítást, a kiabálást, a büntetést. Pedig ezeket el kellene engedni, legyetek csak úgy spontán, békében, szeretetben együtt otthon, ez az, ami permanensen hiányzik Botikának, és ha végre megkapná, nem lenne ennyire nyugtalan, és lázadó. Nyilván dühös és frusztrált a sok elvárás és összecsapás miatt, és talán ezt is veri le Lettikén, és persze hogy féltékeny rá, hiszen érzi, hogy vele sokkal könnyebb kijönni. Játékra, mesére, ölelésre vágyna. A szomszéd néninél is ezt az egyszerű nyugalmat, elvárásmentes szeretetet tapasztalta meg, erre vágyna. Nem tudnátok már végre békén hagyni egy kicsit? – kérdeztem kétségbeesetten. Én azt hittem, most legalább békében és nyugalomban van otthon, de kis iskolát csináltok az otthonból is, és tele vagytok feszültséggel, szorongással, nehezteléssel, mert ilyen meg olyan a magatartása meg a figyelme meg a teljesítménye, mert nem abba az iskolába megy, amit kinéztetek neki, mert nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. 

A házirendnek és tiltólistának, amin dolgoztunk, mert hasznos lehet a keretek, határok felállításában, csak akkor lenne értelme, ha magatokban rendet tennétek, elengednétek a feszültségeiteket, a vele kapcsolatos nagyratörő terveiteket, a kötelező programokat, az állandó dresszírozást, a teljesítményközpontúságot és megadnátok neki azt, amire szüksége van: harmonikus, szeretetteljes, elvárásmentes együttlétet. Botikáról vegyétek már le végre a terheket, otthon ne csináljatok semmit, élvezzétek az együttlétet, ahogy esik, úgy puffan, hogy végre legyen egy kis nyugodt, gondtalan, felhőtlen gyerekkora! Egészen szeptemberig, amikor már úgyis kezdődik az iskola. És nem akkor lesz felkészült, ha most még ezerrel fejleszteni akarjátok napi több órában, hanem akkor, ha kipiheni magát, ha megszűnnek a feszültségei, a szorongásai, a megfelelési kényszerei, és magabiztosabb, önmagában jobban bízó és önmagát jobban értékelő gyerek lenne, aki feltöltődne a spontán, szabad játék megélte kreativitással, kapcsolódásokkal és élvezné azt, hogy ő kellően fontos a szüleinek, hiszen sok időt töltenek vele szeretetben, játékkal, mesével, alkotással, az ő kis gyerekvilágában. Mi lenne, ha egészen egyszerűen egy szép nyugodt estén leülnétek, és megkérdeznétek tőle, hogy mi baja van, mit hiányol, mire lenne szüksége, mit szeretne, és mire vágyna? Valamint azt is, hogy szerinte mit kellene csinálni, változtatni, hogy ne legyen ez a sok egymásnak feszülés, ellenállás, veszekedés, küzdés? De őszintén, úgy, hogy meg is hallgatjátok és meg is halljátok őt. 

Ha abban nem hisztek, hogy Botika kihívást jelentő, néha nehezen tolerálható viselkedése megérthető, mert feltárhatóak az okok és a célok, amik miatt így viselkedik, hanem szinte az elejétől az van a fejetekben, hogy ő biztosan biológiai sérülés vagy működészavar miatt ilyen (adhd, autizmus), az is biztosan szétzilálja őt, hiszen érzi, hogy nem tartjátok „átlagosnak”, elég jónak, elfogadhatónak, ez is fájdalmas, keserű érzése lehet, és akkor tényleg rá is cáfol erre a véleményre. Az én véleményem az (és szerintem igazából anyáé is), hogy ő a lelke mélyén egy igazán édes, aranyos, jólelkű, jó eszű, de rettenetesen magányos, magára hagyott kisfiú, sok-sok fájdalommal, szomorúsággal, félelemmel és haraggal, és nincs, aki igazán megfogja a kezét, és azt mondja neki, látlak, veled vagyok, segítek neked, mondd el, mire lenne a legnagyobb szükséged. Itt vagyok veled, fontos nekem a bajod, nem megreparálni és megváltoztatni akarlak, nem elérni valamit, nem valamilyennek látni, hanem azt akarom, hogy jól érezd magad a bőrödben. 

De az az érzelmi libikóka, amin mindannyian ültök, elsősorban ti, és ettől ül ő is rajta, az, hogy egy darabig „gügyögtök” neki, túlmagyarázva a dolgokat, túl körülményesen és túl gyengén, százszor elmondjátok, közben felhúzzátok magatokat, aztán már ordítás van meg bántás meg büntetés. Ez neki félelmetes, nyilván ijesztőek vagytok ti is (ilyenkor a gyerekek veszélyes szörnyetegnek, zombinak látja a szülőket, és később nyilván vissza akarja majd adni a sérelmeket valamilyen formában), akkor ez újra és újra összezavarja őt, kettősség van a viselkedésetekben, a nevelésben, és nem tud ezen eligazodni. 

Ne tekintsétek őt olyannak, mint akivel nincs minden rendben, inkább olyannak, mint aki nincs egyensúlyi állapotban, és a viselkedésével „üzen”, segélykérésként, hogy valahogy értsétek meg őt, és adjátok meg, ami neki kellene. A változtatási törekvéseket és elfogadást azonban Editnél nagyban felülírja a szorongás (és azt hiszem, apánál is), ami megakadályozza, hogy a valódi kis Botikát lássátok. Rá vannak vetítve a ti elvárásaitok, aggodalmaitok, elképzeléseitek, és csak ezen keresztül látjátok őt, ezért nem tud kialakulni az igazi közelség, az őszinte, tiszta kapcsolódás. Tudom, talán misztikusan hangzik ez, de bízom benne, hogy mégis értitek, miről beszélek. 

Vegyétek őt komolyan, és beszéljetek vele őszintén. 
És még egy: nézzetek mélyen magatokba, szeretitek-e mindenképpen és mindenáron (feltételek nélkül, és a sok „rosszaságával”, zavaró dolgaival) azt a gyereket? Azt a gyereket szeretitek-e, aki ott áll előttetek, és úgy viselkedik, ahogy, vagy azt a gyereket, amilyenről álmodtatok (de más lett), amilyenné formálni szeretnétek? Képesek vagytok-e az elfogadásra akkor is, ha az a gyerek sok mindent másképp csinál, mint ahogyan ti azt elképzeltétek, vagy jónak, elvárhatónak tartanátok. Mert erre érez rá a gyerek – kell-e ő nektek a valódi természetével, érzéseivel, gondolataival és viselkedésével együtt? Örültök-e annak, hogy ő a ti gyereketek? Ha mély és erős ellenérzetet fedeztek fel magatokban, akkor annak az okát kell feltárni.

Kérdezd meg, vond be őt is a döntésbe
Kérdezd meg a gyereket is, hogy ő mit szeretne, mi esne neki jól! De úgy, hogy halld is meg a válaszát. Ebből is érzi, hogy komolyan veszed, és fontos a véleménye a saját ügyeiben. S bár a kicsik változtathatják a véleményüket, ha őszintén, nyitottan beszélgettek, s érzi, számíthat rád, elmondja neked, mit érez belül. Boti elmondta nekem, hogy nem szeretne óvodába menni, mert ott sok büntetést kap, sok a kötött feladat, és sokat bántják a gyerekek. Legszívesebben otthon maradna, már nem menne vissza az óvodába. Úgy néz ki, neki erre van leginkább szüksége, ezért nagyon sokat fog jelenteni a számára, ha tényleg otthon maradhat, mert azt fogja érezni, hogy meghallgatásra talált. 

Állíts határokat 
Fontos a kiszámítható ritmus egy család életében, de az is, hogy érzékelje a gyerek, szülei képesek ésszerű határokat állítani, bizonyos dolgokban nemet mondani, és ha ezt határozottan és szeretettel tesszük, akkor ahhoz a gyerekek képesek alkalmazkodni. Nem hatalmi szóval, aminek csak engedelmeskedni lehet vagy fellázadni ellene, hanem értelmes keretekkel, korlátokkal. Ha a gyerek kezébe kerül az irányítás, az túl nagy teher a számára, és rossz érzés, mert szüleit gyengének látja. 

Akadj le a gyerekről – éld a saját életed 
Ez most kicsit fura lehet, de elmondom, mit is értek alatta. Sok anyuka azt gondolja, akkor jó anya, ha szinte feláldozza a saját életét, és önzetlen, önfeláldozó módon csak a gyerek életére koncentrál, csak a vele való törődés, gondoskodás tölti ki a mindennapjait, és így végül szinte a gyereke szolgálatában álló mártír lesz belőle, és már tulajdonképpen a gyerek életét éli a sajátja helyett. Nagyon fontos lenne, hogy mindenki a saját életét élje! Nem kell minden másodpercben a gyerek szükségleteivel foglalkozni, legkisebb sóhajait is megfejteni, kielemezni minden lépését, tudni minden apróságról, ami vele történt, minden igényét kielégíteni, elárasztani túlságosan sok ingerrel, tárgyakkal, ajándékokkal. Úgy mutathat a szülő jó példát, ha minden családtag igénye és szükséglete fontos, odafigyelnek erre mindannyian.

Leterheli a gyereket is, ha érzi, anyja folyamatosan csak vele foglalkozik, ő van a középpontban, mert így nincs egy szabad, nyugodt perce sem. Meg kell nézni, az anya miért nem tud jobban leválni a gyerekéről, mi az, ami ebben akadályozza, miért nem képes megengedni magának, hogy élje ő is az életét, és megvalósítsa céljait, álmait, magának is szerezzen örömöt? Maga kötözi hozzá magát a gyerekhez, talán bűntudatból, amiért feszültségekkel teli a kapcsolat, de ebből a szoros kötelékből a gyerek is menekülne, a maga módján. 

Egy másik édesanya fogalmazta meg, amikor beszélgettünk erről a témáról az írás kapcsán, hogy ahhoz, hogy közeledni tudjon a gyermekéhez, előbb távolabbra kell lépnie. Sokat beszélgettünk erről már Edittel is, mégis nagyon nehéz ezt meglépni a feltehetően jelen lévő tudattalan szorongások, bűntudatok miatt.  Vera, a másik anyuka így fogalmaz nekem: „nagyon jó ez az írás egyébként, látszik, hogy nagyon megvisel Téged is, hogy hogyan ébreszd rá Editet arra, hogy a saját görcsei foglya…szörnyű gúzs ez, és fojtogató, mindenkinek…nekem nagyon sokat segített az, hogy elkezdtem távolodni Beától, a kislányomtól, ez most furán hangzik, de attól kerültem hozzá érzelmileg közelebb, hogy kiléptem abból, hogy minden pillanatban ott legyek neki. Néha el kell távolodni, hogy közeledni tudjunk, oldja meg, vagy legalábbis próbálkozzon, ne akarjam mindentől megóvni, ellenőrizni, kontrollálni- baromi nehéz, olykor nem is sikerül…Nem figyelek oda a gyerekeim minden rezdülésére, mert akkor felszínes lesz egy idő után a figyelmem, most kizárom őket: most olvasok, telefonálok, kész…UTÁNA teljes figyelmemmel odafordulok…és tudod mi még az érdekes, hogy azelőtt minden este meséltünk, mert az KELL, ugye? Vekerdy is megmondta!!! Igen, jól mondta, de csak akkor, ha tényleg jelen vagy, nem csak felolvasol…szóval sok ilyen apróságra csodálkozom rá, és sokkal nyugisabbak a napok, persze a kilengésektől eltekintve. Gépiessé válunk, görcsössé, kényszeressé, sajnálom a Sorstársamat, legszívesebben megölelgetném, de biztatom, hogy van kiút!”

Felnőtt örömök 
Én azt látom Edit leveléből, hogy már nincs lelkileg abban az állapotban, hogy megbirkózzon a helyzettel. Az, hogy nem kell dolgoznia, neki nem előny, mert így a gyerekek mellett nincs más élete, nincs sikerélménye, kollégák, barátnők, ami kiemelné abból a helyzetből, ami felőrli, erősebb maradna, ha lennének felnőtt kapcsolatai. Az aggódó (és kontrolláló) nagymamák segítsége nem adta meg neki azt a fajta kikapcsolódást, amire a munkatársak képesek lennének. Eluralja az életét az anyai szerep, de az életünk ennél sokrétűbb, jó lenne, ha már kicsit kikerülhetne a mindennapok egyhangú taposómalmából, és a kizárólagos anyai szerepkörből, és több saját, felnőtt öröm és élmény is lehetne az életében. Ez utóbbi talán arra is vonatkozhat, hogy szerelmes párként ők is többet legyenek együtt a férjével, több közös élményt, örömöt éljenek meg egymással, ebből most biztos, hogy nincs elég. Más esetekben is szoktam tanácsolni, fontoljátok meg, hogy cseréljetek egymással egy napra, ébredéstől egészen a gyerekek elalvásáig, hogy apa marad otthon, és Edit elmegy a „dolgára” egész napra. Edit évek óta nincs könnyű helyzetben, a mostani karantén pedig megsokszorozta a nehézségeket. 

Mutasd ki a valódi érzéseid – ha éppen rossz napod van, hiába játszod meg magad, és erőltetsz kedves mosolyt magadra, mert a gyerek átlát a szitán, látja az ellentmondást a tudatos és az ösztönös megnyilvánulásaid között. És ez kettős üzenet lehet, magára is veheti, pedig lehet, hogy éppen nem is vele van bajod…az őszinteség sokat számít, mert a gyereket is őszinteségre tanítja. És ha látja, hogy valami miatt nincs jó kedved, mégsem engeded szabadjára az indulataidat, akkor ez is jó példa neki. 

Felszabadítás, felszabadulás, visszafordítás  
Botika minél több elvárást, követelést kap, akkor is, ha az nem nyílt, hanem rejtett formákban „megy át” felé, a baj egyre nagyobb lesz. Egyre frusztráltabb, feszültebb, és egyre dühösebb lesz, mert nem sikerül ezeknek megfelelnie. Ezért továbbra is azt mondom, hogy minden feladatot, tanulást (a játékos tanulás is tanulás, nem játék) fel kellene függeszteni pár hónapig, hogy csak az elvárásmentes békés otthoni együttlét legyen. Különben mindannyian felőrlődnek, benne pedig robbanásig fog feszülni az ellenállás. De most kiváló a lehetőség ennek a folyamatnak a visszafordítására, az ördögi körből való kilépésre. Hiszen mindketten annyira szeretitek egymást, és szeretnétek békésen együtt lenni. Szorítok, hogy sikerüljön! 

Kedves Szülőtársam! Segíteni szeretnék neked egy-egy jótanáccsal, kapaszkodóval. Dr. Eigner Bernadett vagyok, gyermekeim már felnőttek. Neveléstudományból és pszichológiából doktoráltam, gyermekterápiát tanultam, pszichopedagógusként játékterápiával és szülői tanácsadással segítek. Gyerekeknek érzelmi, viselkedési és beilleszkedési problémákban, szülőknek nevelésben, és abban, hogy ismét harmonikus legyen a szülő-gyerek kapcsolat. Megismerhetsz engem és módszeremet a www.kapcsolatszerviz.hu oldalon. Szeretettel: Bernadett dr. 

A Babanet.hu Pszichopedagógus, gyermekterapeuta szakértője.