Dac, engedetlenség, dühroham
A címben felsorolt jelenségek kisded korban, 1,5 - 3 éves kor között gyakori eszközei a gyermekeknek, a melyek segítségével vágyaik tárgyát szeretnék elérni a környezetükkel szemben. Szinte minden gyermeknél előforduló jelenség.
Nagyon sok függ a környezet válaszreakcióján, ezért jó, ha minden szülő felkészül előre az ilyen magatartásra. Amennyiben a gyermek azt észleli, hogy a környezete ijedtséggel reagál a viselkedésére, ha aggodalmat, szánalmat, sajnálatot tapasztal maga körül, akkor ezeket a reakciókat, mint kiemelten fontos eszközöket fogja magában elraktározni. Micsoda kemény és hatásos fegyver ez az engedetlen felnőttekkel szemben! Csakhogy azon túl, hogy a zsarolás eszközeként a gyerek bármikor bevetheti, ha számára nem tetsző dolog történik, még abba a rossz irányba is tereli, hogy a csalódottság érzését rendszeresen önuralmának elvesztésével kell levezetnie.
A lényeg, hogy a szülő szóban reagáljon a gyermek reakciójára. Nyugodt hangon elismerheti, hogy minden oka meg van a gyermeknek a csalódottságra, de a tiltás ezért és ezért következett be. Ahhoz, hogy a gyermek ne csak a tiltást észlelje a konfliktushelyzetben, mindig legyen számára felajánlva valamilyen másik foglalatosság. Ez csökkenteni fogja a frusztrációját. Amennyiben a gyermek nem reagál ezekre a próbálkozásokra, akkor hagyják nyugodtan magára – ügyelve, hogy kárt ne tehessen magában – és várják meg, amíg dühe lecsillapodik. Ha azt látja, hogy nem ér el eredményt a teátrális viselkedésével, akkor indokolatlan lesz számára ezt fenntartani. Természetesen ennek az ellenkezője is igaz. Ha azt veszi észre, hogy a szülő türelme fogy el hamarabb a „műsor” láttán, és eléri célját, akkor azt a pozitív megerősítést kapja, hogy lám-lám, lehet, hogy 20-25 percig kell őrjöngenem, de hát mégiscsak ez a célravezető, hiszen a nagy felnőtt végül mégis csak kezes báránnyá, engedékennyé változik. No, ez régen rossz!
Ugyanilyen rossz, ha a felnőtt környezet nem egyformán reagál a szituációra. Ha valamelyik szülő, nagyszülő beadja a derekát, és az „előadást” rövidítendő célzattal a gyermek mellé áll, akkor máris megtette az első lépést annak irányába, hogy a gyermek a későbbiekben a felnőtteket megosztó módon viselkedjék, saját kis önös érdekeinek megfelelően lavírozzon közöttük. Abból pedig inkább előbb, mint utóbb, családi vita kerekedik. Ha pedig mindkét szülő arrafelé hajlik, hogy inkább teljesítik a gyermek valamennyi akaratát, csak ne balhézzon, akkor nem tesznek mást, mint elodázzák a problémát. Mert lehet, hogy a saját kis mikrokörnyezetében a gyermeknek nem lesznek problémái (egy ideig), hiszen minden akarata szerint történik, de képzeljék csak el, hogy hogyan fog reagálni arra a szituációra, ha közösségbe kerül, és azzal kénytelen szembesülni, hogy bizony vannak a társas együttlétnek szabályai, viselkedési normái, és a tágabb környezetben nem működnek az ő korábban jól bevált érdekérvényesítési eszközei. Mekkora frusztrációt, kétségbeesést fog ez jelenteni számára? Mit fog átélni, ha viselkedése miatt a társai megjegyzéseinek kereszttűzébe kerül? Ugye nem kétséges, hogy hosszútávon is mindenképpen az a célravezető, ha gyermekünk dührohamait már a kezdetekkor helyes irányba tereljük! A „struccpolitika” ebben az esetben sem megoldás.
Nem ritka, hogy a dühroham kapcsán a gyermek annyira belelovallja magát az engedetlenségbe, hogy szinte őrjöng, nem lehet vele kommunikációba lépni. Ez a klasszikus hisztéria esete. Ha ilyenkor megpróbálja a szülő jobb belátásra bírni a gyermeket, hamar észre fogja venni, hogy szavaiból semmit nem fog fel a gyermek (az input megszűnik, az output annál harsányabb). Ilyen esetekben, hasonlóan az affektív apnoéhoz, ki kell zökkenteni a gyermeket, hogy „kiessen szerepéből”, majd meg lehessen vele beszélni a történteket.
