Beszéljünk a szülői tabukról!Becseréljük az általános boldogságot a felemelő pillanatokra?

Rufus és Alisa egy személyes történettel kezdik szellemes előadásukat. Elmesélik, hogy hogyan is született meg közös vállalkozásuk, a Babble.com. Korábban ugyanis egy Nerve.com elnevezésű oldalt üzemeltettek, a „malacságokról, igényesen” alcímmel. A kézenfekvő kapcsolat máris megvan: ha malacságokat művelünk, gyermekáldás lesz a vége. A háromgyerekes pár négy olyan dologról mesél, ami bizony meglepetésként érte őket, és amiről valahogy nem szokás beszélni.

Első számú szülői tabu: senki nem számol be olyasmiről, hogy az ember nem szeret bele azonnal újszülött gyermekébe. Rufus hosszan meséli, hogy milyen érzés volt, amikor az első gyermekét először a kezébe adták. Minden nagyon emlékezetes volt – állítja – de egyáltalán nem olyan, amilyenre számított és nem is olyan érzés, mint amit most érez a kölök iránt, 5 évvel később. Nagy nevetés kíséri, mikor bejelentik, hogy rajzoltak egy diagramot a gyerekük felé irányuló szeretetük mértékéről.

Szerintük a szeretet nem olyasmi, ami vagy van, vagy nincs, és hiba is erre így gondolni. A szeretet sokkal inkább egy folyamat. Rufus szeretete például az első időben mélyrepülésben volt, Alisa ugratja is, hogy még csak fel sem ismerné a pár hónapos gyereküket – és sikerrel demonstrálja is ezt egy kis teszttel.

Második számú szülői tabu: nem beszélünk arról, hogy milyen magányossá válhat valaki, ha babája lesz. Alisa arról beszél, hogy mennyire jól érezte magát a terhessége alatt, úgy érezte ő az emberiség jövője és fel volt dobva még a kórházban is. Aztán ahogy hazaért, hirtelen nagyon magányosnak érezte magát, elzárva a külvilágtól. Még a nővérén is - aki háromgyerekes anyuka - számon kérte, hogy miért nem beszélt neki erről az érzésről. Rufus Dél-Indiáról beszél, ahol egy szokás szerint a várandós anyuka a terhessége vége felé az édesanyjához költözik, és csak jó néhány hónappal később tér vissza a családjához.

Harmadik számú szülői tabu: senki sem beszél a magzat elvesztéséről. Rufus és Alisa a második babájukat a terhesség 5. hónapjában elveszítették. Alisa még csak találkozni sem akart senkivel. Most úgy érzi, hogy az, ahogy akkor gondolkodott, a legmélyebb zsigereinkben van: szégyent érzett, zavart és azt, hogy valamilyen értelemben elbukott. A vetélés egy láthatatlan veszteség, hiszen nincs temetés, nincs igazi búcsú. A terhességek 15-20%-a vetéléssel végződik, és az ezen átesett nők  74%-a mondta azt, hogy a vetélés részben az ő hibájuk volt, és 22%-a eltitkolná a házastársa előtt.

Negyedik számú szülői tabu: a boldogságunk általános szintje csökken, ha gyermekünk lesz. Rufus egy diagramot mutat a nézőknek, ami ismét nagy nevetést vált ki. A „Legrémisztőbb diagram újdonsült szülők számára” címet viselő kép a házastársi elégedettséget mutatja négy különböző kutatás alapján. Ez a gyerek születésével zuhanórepülésbe kezd, és nem is indul meg felfelé egészen addig, amíg az első gyerek egyetemre nem megy. Alisa és Rufus szerint tulajdonképpen becseréljük az általános boldogságot a felemelő pillanatokra.

De akkor mi van az átlagos boldogsággal? – teszik fel a kérdést a végén, hiszen mégis csak az számít, tudjuk-e ezt egy kicsit feljebb tornászni. Rufus és Alisa úgy gondolják, hogy azért élték meg a gyermekvállalást így, mert rosszak voltak az elképzeléseik. Ha reális elvárásokkal indul neki az ember, akkor sokkal örömtelibb lehet az egész.

Egy nagyon ötletes példával zárják az előadásukat. Az ember, tegyük fel, Európába készül várost nézni, eszerint készül, pakol, majd felszáll a repülőre. De amikor megérkezik, kiderül, hogy Nepálban van túrázni. És Nepálban túrázni egészen különleges élmény - ha úgy készül az ember. Tehát azzal, hogy ezekben a dolgokban őszinték vagyunk magunkkal szemben, kicsit feljebb tornászhatjuk azt a bizonyos boldogság vonalat.