Babára várva

Miután egy időre feladtuk a görcsös próbálkozást, 2008 tavaszán váratlanul kiderült, babát várunk. El nem tudom mondani mennyire boldogok voltunk, mert a pici pont abban az időben fogant meg, amikor férjemnek a munkahely- és hivatásváltás kellemetlen oldalaival kellett megküzdenie. Minden szépen alakult, aztán a 12 hetes ultrahangon hideg zuhanyként ért bennünket a hír: a baba nem él, nincs szívhangja, s azonnal meg kell szakítani a terhességet.

Még szerencse, hogy ott volt a férjem is, mert én hirtelen semmit nem tudtam szólni, annyira lebénított a diagnózis, de a párom, nyugalmát megőrizve a "Hogyan tovább?" kérdést tette fel nőgyógyászomnak. Nem kell megijedni, mondta a főorvos, ez gyakran előfordul, főleg első várandósság esetén, valószínű nem volt elég erős a méhem, de az is lehet, hogy nem lett volna egészséges a baba, s a sors így szeretett volna rajtunk segíteni: ne kelljen átélnünk egy beteg gyermek születését.

Utólag én is úgy gondolom, meg volt az oka, miért nem születhetett meg akkor az a pici, de abban a pillanatban sok minden más kavargott bennem kérdésként, s el kellett telnie egy kis időnek, amíg lenyugodtam és elfogadtam a történteket. Aztán a műtét után hat hétig otthon voltam pihenni, de mivel akkor még osztályfőnök is voltam, nem tehettem meg, hogy sokat hiányzok, hiszen a gyerekeknek is szükségük volt rám.

Aztán fél év pihenő után, újra elkezdhettünk próbálkozni, de csak nem akart összejönni a baba. Elkezdődött a kálváriánk: először három hónapos hormonkúrán vettem részt, aminek át kellett élnem minden mellékhatását, melyek nem a legkellemesebbek voltak. Miután ez sem vezetett eredményre, az orvosom már egy következő módszeren gondolkodott, mégpedig a méh-átfúváson, s ha az sem vezet eredményre a lombikprogramon. Ettől én valószínűleg annyira megijedtem, hogy mielőtt elkezdődött volna egy újabb orvosi beavatkozás, várandós lettem.

Ezt azonban megelőzte egy nagyon kemény időszak, lelkileg is, hiszen ilyen esetben hajlamos mind magát, mind pedig a másikat vádolni, ki miatt nem jön össze a baba. Nem beszélve arról, mennyire nem kellemes, bármennyire is szereti az ember a párját, orvosi utasításra együtt lenni... Miután megbeszéltünk a párommal, hogy nem akarjuk annyira görcsösen a babát, s nem érdekel bennünket a családban oly gyakran feltett kérdés - mikor érkezik már az unoka? -, mindketten megnyugodhattunk, s a szeretkezés ismét a saját örömünkre történt és akkor, amikor mi szerettük volna.

Ekkor fogant meg a mi picikénk, aki most már kilenc hónapos, s akivel mind a várandósságot, mind pedig a szülést nagyon jól viseltük, első baba ellenére hamar világra jött, s a vajúdási szakasz sem volt hosszú.

Mindenkinek azt tudom tanácsolni, ne akarjon görcsösen babát. Abban a pillanatban, amikor az ember levetkőzi a görcsösséget és elfogadja, hogy eljön majd az idő, amikor ő is átélheti a várandósságot, majd az anyaságot, minden megváltozik, s megtörténik a csoda!

Hiszem, hogy a picik tudják, mikor kell nekik megszületni, s nem érdemes sürgetni őket. Remélem, e pár sorral segíteni tudtam a még babára váró pároknak, s kérem, ne adják fel!

Egy boldog anya